Egy névtelen sírra

Fülszöveg

"Meglehet, hogy a kibernetika rabszolgái leszünk. De úgy érzem, hogy valahol a földön mindig marad még egy-egy léha ember, aki több időt tölt majd álmodozással, mint alvással vagy munkával, és aki csak úgy tudja elkerülni, hogy kihaljon belőle minden emberség, hogy történeteket talál ki és mesél" - írta pályája csúcsán az uruguayi Juan Carlos Onetti, s ezzel egész prózaművészetét jellemezte: kallódó hősei, kudarcra ítélt, megfejthetetlenül rejtélyes figurái tettek helyett szinte minden művében kósza ötletek tervezgetésével töltik napjaikat. Tétlenségüket látszatcselekvések sorával meg komédiázással álcázzák, és legfőképp folytonos történetmondással - miközben folytonosan küszködnek a kétellyel, hogy egyáltalán összerakható-e a valóságos történet a megismert töredékekből, a különböző nézőpontokból, az emberi érzelmek és indulatok összjátékából.
Onetti nemcsak kortársa Borgesnek, hanem hasonló elemekből is építkezik, csak nem metafizikai képleteket állít elő belőlük, hanem egzisztenciális határhelyzeteket, amelyekben a hús-vér ember birkózik a léttel. Úgy, ahogy A verem (1939) ősmagánnyal küzdő író hőse vergődik egy álmatlan éjszakán, ahogy a Búcsúzások (1954) tüdőbeteg kosarasa mélylélektanilag is izgalmas küzdelmekben bujócskázik a halállal, vagy ahogy a címadó kisregény, az Egy névtelen sírra (1959) igyekszik megfogalmazni Ritának, a kecskével kolduló, titokzatos lánynak a történetét. Vissza