Előszó
Kedves Bátyám, közel állok hozzá, hogy hebegő tacskónak érezzem magam, mikor jubileumodon itt a Nyugatban megköszöntésedre vállalkozom.
Ilyenkor az ember önkéntelen emlékeket kotorász föl. S...
Tovább
Előszó
Kedves Bátyám, közel állok hozzá, hogy hebegő tacskónak érezzem magam, mikor jubileumodon itt a Nyugatban megköszöntésedre vállalkozom.
Ilyenkor az ember önkéntelen emlékeket kotorász föl. S bennem még elevenen él egynéhány novelláddal szerzett különös lelki élményem, amiket még kurta nadrágban vagy nem sokkal utóbb vettem Tőled.
Hiszen mindenkinek ebből az időből a legelevenebbek és leghímesebbek az emlékei. Huszonöt év távolából zengenek vissza bennem sorok, képek a tieidből és leng körül az a fura varázs általuk, ami most sem más, ha valamelyik könyved kezembe jut, legföllebb nem tudom úgy megőrízni, mint az első nehány mását.
Azok az akkor megismert Lusta Gaálok most is úgy nyujtózkodnak előttem és kerekednek föl messzi útra, ami tönkreteszi őket, mintha valamikor találkoztam volna velük az életben, nem pedig könyvedben olvastam volna róluk. Sőt talán elevenebbek azoknál az embereknél is, akikkel az életben találkoztam.
Mert mi volna más a művészet, a nagy, igazi művészet, ha nem ez?
Nem tudok pamlagra feküdni rossz kedvvel, hogy eszembe ne jusson azt a mondatot, hogy a «bánat már olyan természetű, hogy a pamlagra húzza az ember fejét.»
Aztán egyéb képek. Csikorgóban, éjben, havas utakon sikló csörgős szánkó, amely magányos, puskás urat visz, akiért a ruszka lány megvérezi hímzett ködmönében fehér keblét, mert társnője tetszik, nem ő.
Vissza