100

Előszó

Az ötvenes években, a Curtea de Arges-i könyvtár olvasója voltam. Megvetem, bár ez esetben hasznomra válhat a vallomásos műfaj. Mint már annyiszor. Látván, hogy szorgalmas olvasója vagyok, a könyvtárosnő - hol lehet ő is már azóta? - beíratott a "szeresd a könyvet" vetélkedőre. Ezen, ha emlékezetem nem csal, mindenki nyert. Bár az is lehet, hogy csak én nem emlékszem arra, adtak-e ki díjakat. A kiírás, mely tudj'isten hány meg hány kötelező olvasmányt sorolt föl, többek között Maxim Gorkij ANYA, s az ÍGY EDZŐDIK AZ ACÉL (ki fene borja-írja, nem tudom már) mellett szerepelt egy József Attila kötet is. József Attila, a proletár költő, lázadó versei gyűjteményében "megfosztva" emberi megpróbáltatásaitól, mely végtére természetes is lehet, ha nem menthetetlenül búskomor a költő. Már sokkal később, újra találkoztam József Attilával, egy másikkal, az elmélkedővel, kinek, bár olykor frusztráltak önkifejezési eszközei, de aki mégis, noha csak hellyel-közzel, a késett romantikusokra, s így Eminescura is emlékeztetett. Fölfedeztem azt a romantikus vonulatát, amelynek mélyében ott fortyog a társadalom kivetettjének lázadása - de hát mikor nem volt a költő, valóban mikor? - mikor nem volt annak a társadalomnak számkivetettje, amely a holnap kenyerével, vagy aranyával van elfoglalva - ezzel a költővel találkoztam Paul Drumaru kitűnő fordításában. És íme, itt állok, s abból a másik József Attilából válogatok egy centenáriumi ünnepi kiadásra. Száz éve annak, hogy az egyik legboldogtalanabb költő, a XX. század egyik kárhozottja megszületett, s megéri, hogy figyelmesen újra értékeljük művét. Költészetére még szükségünk van, versei küldhetnek még fontos jelzéseket, s hiszem, hogy ezek nem késettek számunkra. Vissza