Józsa János

Előszó

"Józsa János...
Az egyenes, tiszta ízlésű, igazmondó, a teljes embert idéző s rá igent mondó, az együttérzésre, örömre-bánatra egyaránt odahajló, értelmet és érzelmet szerves egységbe ötvöző művészet az övé. Munkáival megrendít és megnyugtat, megkeményít és megmosolyogtat, tiltakozik a rossz, az avult ellen és cinkosán összekacsint velünk, ha kell, s minden helyzetben felfokozottan figyelmeztet embervoltunk ezerféle testi-lelki tettére, átlényegítve mindezt művészi előadásmódjának nemesítő balzsamával. S végül is, e szép eszmélések által többek leszünk, teljesebbek leszünk. Hiszen a művészet tiszte elsősorban ez... Elkötelezettséget, minőséget! - mondja a Pártkongresszus -, minden területre. Az értékeket előtérbe! - mondja a művészetekre. Nos, Józsa János munkássága ennek fényében különösen alkalmas a méltatásra. Az igazi értékek felmutatására. Arra a festői, művészi magatartásra, ami az övé is, ma egyre nagyobb szükség van. Ennek a magatartásnak egyik legszembetűnőbb jegye: az emberre igentmondás, az ember művészi segítése érdekében álló kísérletező kedv, az értelmes rend iránti igény és munkáiban annak megvalósítása. A létezés rendjének, törekvésének, akaratának kifejezése, bonyolult igenek és nemek (mint amilyen korunk), örömök és bánatok kibeszélései ezek az alkotások. Maga helyett és mihelyettünk is szólók. Ezért tudunk azonosulni munkái többségével, ezért tudjuk szeretni. Igen-mondjuk csak ki e mostanában álszemérmességből vagy egyéb okból nemigen hangoztatott szót: szeretni. Szeretni a küldetését gyötrelmekkel bár, de betölteni igyekvő művészt, aki naponta próbára teszi önmagát s nekünk is ezt szuggerálja, aki önmaga és feladatának próbáját vívja, amit mindenképpen teljesíteni kell, mert a művész - Juhász Ferenccel szólva - „a világmindenség tűz és vérbuborék kupoláját tartja homlokával - s el nem moccanhat, mert beomlik a lüktető, törékeny, parázsló és mibennünk hiszékeny mindenség". Józsa hasonlót vállalt föl, fölvállalta a mindig folytatás makacs képzőművészeti tetteit. Fölvállalta, hogy a lét deres szívére napraforgót, világító öreg lámpást, hangszereket, csillagszórású szemeket, pompázatos, embert ünneplő mezítelen testeket lehel, önismeretet és irgalmat mutat ezeken a műveken, hogy nekünk felkínálja átlényegített, fölnemesített munkáit s azok üzeneteit. E művek egyszerre keltik a befejezettség és nyitottság érzetét, ami érzékenységének tiszta szűrőjén átmegy a vonzás törvényei szerinti művészet otthonába.[...] Vissza