Jovián György

Előszó

Jovián György elvetette, amit megtalált, és megtalálta, ami elvethetetlen. Miután hosszú évek intenzív összpontosításával megteremtette drámai-expresszív mitologikus képeinek sorát, gomolygó, sistergő, vonagló, a végzettel perlekedő figurákat; képeket, melyeken az idegvégződésekig helyeződő fájdalmat, az explózió hevességét ha nem is tompította, de egy halvány, szórt, derengő páraréteg formájában relativizálta a méltányló és megbocsátó Idő. Ám még így is, fátyollal letakarva, az esetlegességektől eloldva túlságosan konkrétnak, egyedinek, s egyediségében példázatszerűnek tűntek a számára, „tantörténetnek", ha tetszik. Újabb műveiben épp ezt az utaláshálót akarja visszametszeni. A „sztori", a figura helyén a fátyol, a felület, az Idő marad. Az Idő mint anyag, mint homok, mint földfestékekkel kevert gipsz. Az Idő mint építő, felületeket mindegyre újabb rétegekkel fedő, s mint romboló, héjait hámozó, sebeit felkavaró folyamat. Az az erőteljes redukció, mely Jovián legújabb munkáit jellemzi, elvileg komoly veszélyeket, „lecsúszási" lehetőségeket is magában rejthet. Az absztrakt expresszionizmus meditatívabb, líraibb, a felületek, fakuló anyagok, málló vakolatok transzcendens poétikáját képpé szervező változata a hatvanas, hetvenes évek óta közkeletűvé, mi több, gyakran közhelyessé is vált, a múlandóság, a „vanitatum vanitas" hol melankolikus, hol borzongató szépségének érzékeltetése pedig szépelgéssé. A veszélyek elkerülésére, a közhelyek fölötti kötéltáncra két módszer is kínálkozik: a szinte racionális szigorúság és komolyság, a hangulatiság, a „melankolikus poénok" visszaszorítása, egyfajta önfegyelmező szikárság. A másik, éppen ellenkezőleg, a tökéletesen elengedett laza állapot, a villanásnyi intuíció, a könnyed, de mégis revelatív sugallat kegyelme. Jovián - tán alkati szerencséje folytán - , úgy tűnik, képes-e kétféle, ellentétes állapot, magatartás szintézisére. Vissza