Velázquez-tanulmányok

Előszó

Először - ahogy illik - a legegyszerűbb igazságot kell elmondani. Nevezetesen azt, hogy a festmény olyan tárgy, amit bizonyos emberek elkészítenek - míg mások szemlélik, másolják, kritizálják vagy magasztalják; elmélkednek róla, eladják, megveszik, és így társadalmi presztízsre tesznek szert, vagy legalábbis büszkeséggel tölti el őket birtoklásuk. Vagyis a festészet az emberi cselekvések széles skálájában létezik. Ezek mellett és ezeken kívül is a festészet, az úgynevezett festőművészet semmi, csupán anyag, amely alkalmat teremt ezekre a cselekvésekre - a freskó színeivel bemázolt fal, a tempera színeivel borított tábla, az olajfesték színeivel vastagon fedett vászon. A festészet maga pedig konkrétabban azokban a cselekvésekben létezik, amelyek az említett anyagokban érnek véget, vagy azokban - szemlélés, műélvezet, elemzés vagy éppen értékesítés -, amelyek ott kezdődnek. Ám ismételten és csöndben emlékeztetnem kell arra, hogy a festészet csupán emberi fáradozás, és nem terem egyszeriben csak ott a falakon, mint a beázás vagy a zuzmó, és nem virágzik fel egyszeriben a vásznakon, mint egy bőrkiütés. A festészet tehát nem a falak vagy a vásznak sajátos létformája, hanem az emberlét egy módja, amelyet az emberek néha gyakorolnak.
A képet alkotó foltok mindegyikét ecsetvonásnak szoktuk nevezni. Ám az a helyzet, hogy ezzel a névadással egy időben megfeledkezünk arról, hogy mit is mondunk; elfelejtjük, hogy az ecsetvonás az ecset rezdülése, amelyet egy kéz mozgat, a kezet pedig egy ember elméjében megszületett bizonyos szándék vezérli. Még mindig az egyszerű megállapítások körénél tartunk, mivel az iménti megállapítás egyenlő azzal a közhelyszerű kijelentéssel, hogy a foltok azért vannak a képen, mert felrakták őket. Vissza