Előszó
Részlet a könyvből:
EGY LENGYEL TÖRTÉNET.
Mademoiselle Larisse valami középszerű énekesnő volt Párisban, ki ott nem sokra vergődhetvén az operánál, elmondta magának azt a nagyon sok elődje által feltalált jelszót: «A művésznek minden ország hazája», s egy vállalkozó operatársulat primadonna assolutájaként elutazott Varsóba.
Azonban még mielőtt az orosz rubelekkel megismerkedhetett volna, tapasztalást tett a rendőri szabályozások mezején: a kormányzó azt hitte, hogy a franczia társulat föllépte zajos politikai demonstráczióra adhat alkalmat, s egyelőre betiltott minden debütirozást.
Az operatársulat igazgatója lótott-futott Pontiustól Gortsakoffig, egyik nap biztatták, másik nap elutasították; a társaság tagjai ez alatt az adósság-csinálás minden módszerein keresztül gyakorolták magukat, s mire definitive ki lett jelentve, hogy semmiféle egyéb mulatság a varsóiaknak meg nem engedtetik, mint esténkint a szász kertben trombitáló katonai zenekar hallgatása, akkorra ők is eljutottak abba a definitivumba, a mikor már az embernek az utolsó hajaszála sem az övé. Mademoiselle Larisse ugyan elég szép hölgy volt arra nézve, hogy egy nagy városban éhen meg ne haljon, s ha egyszer a lámpafény elé kerülhetett volna, bizonyosan elég hódítást vihetett volna véghez abban a városban, a melyben az orosz premier véleménye szerint, egyedüli joga csak a hódítónak lehet, hanem arra mégis kényes volt, hogy jobb foglalkozás hiányában, a rendőrfőnökhöz menjen s engedélyt kérjen tőle gyászruha viselhetésére.
Föltéve, hogy ezt a lapot nők is olvashatják, nem akarom megmagyarázni, mit jelentenek a lengyel királyságban a rendőri engedélylyel gyászoló hölgyek?
Pedig az éhség rossz tanácsadó s a társaság minden tagja elzüllött már erre-arra, az igazgató kimondta, hogy «sauve, qui peut!» meneküljön, ki hogy tud.
Vissza