Előszó
Részlet:
"Volt idő, midőn a magyar négy annyi volt, mint mennyi most. Még ellenségei is magyarból teltek ki; a kún, a jász, a bessenyő, mind az ő nyelvét beszélték, egy haza bölcsője ringatta...
Tovább
Előszó
Részlet:
"Volt idő, midőn a magyar négy annyi volt, mint mennyi most. Még ellenségei is magyarból teltek ki; a kún, a jász, a bessenyő, mind az ő nyelvét beszélték, egy haza bölcsője ringatta őket, egy név volt őskirályuk neve. Egy örökségen osztoztak egymással.
A kún nemzet most egy pár kerületen megfér, a be3ssenyő alig tesz néhány szétszórt falut és maga a magyar oly egyedül van a világon.
Eltemették egymást. Azt vélték, ellenséget fogyasztanak, és önmaguk fogytak...
Támadjatok elő ti vérrel és dicsőséggel pazarló idők képzeleteinkben! Tünjenek el elülünk e kalászos mezők, ez ismert városok! Lássuk az egymásba omló hadsorokat, mint dúlnak előre-hátra harczi paripáikon, halljuk a csatakürtök rivallását, a buzogány döngését az öblös paizsokon, az összevert kardok csattogását s a viadalittas harczolók csatakiáltásait.
A harcz reggeltől estig folyik, a folyam pirosan megy alá a csatatér mellett; azt sem tudni, a lemenő nap festette-e pirosra vagy a vér?
A küzdők már felére fogytak alá; - annyi jó férfi fekszik már némán a mezőn; ajkainkról önkénytelen tör ki a kiáltás:
- Ne bántsd egymást, testvér! Vesd el a kardot kezedből, magyar vér az, a mit kiontasz, szüntesd meg a harczot!
Szavunk nem hallik odáig... Nyolcz század fekszik közöttünk és közöttük."
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal