Jákob lajtorjája

Előszó

Részlet a könyvből:
...A nő, akit a jelen fordulóban Kántor Hajnalnak hívtak, megébredt. Mintha álmában lódított volna rajta az öröm. Nem hagyta szunnyadni, kényszerítette, hogy ágyában felüljön, térdét gyermekkori mozdulattal melléhez húzta, átkarolja. Fejét a gazdát sejtő kutya áhítatával összekulcsolt lábára fektette. Mi is történt?
A közvetítés folyamatos. Mindenfajta szünet - résztvevőnek és bírálónak egyaránt - csak készülődés. A "semmi" érzékcsalódásunkra használt egyezményes jelölés. A bírálók képe szabályos: egy sugárzó, egy szikrázó és egy, aki villog. Működésük ilyen; jellemük ez. Számuk éppen három: talán milliárdszor három éppen. A Hang fölöttük talán milliárd helyen hang egy időben. Hívás nélkül érkezik - önálló. Annál is inkább, mivel a Vezető úgy eltűnik néha, mintha nem is volna. A fellépő hiány létezésének egyetlen, de cáfolatlan bizonyítéka.
Jelzése - A ZENGÉS - inkább rejtvény, semmint utasítás. Különben nagy a sokadalom. Már-már tumultus. Belső és külső háború párhuzamosan, milliárd és millió, bizonyára. De a számok nem döntenek.
A dolog tehát fárasztó. A résztvevők nem, de a bírálók tapasztaltak: sem abbahagyni, sem elrejtőzni nem lehet. És ez az ügyben... Vissza

Fülszöveg

Jókai Anna - többek között Kossuth-díjas, Prima Primissima-díjas, Magyar Örökség-díjas író - új életműsorozatának ötödik könyve, a Jákob lajtorjája című regény 1982. évi első megjelenésekor - nagy sikerű korkritikai olvasmányként - egy korszakváltó írói fordulat igényének bejelentése is volt. Jókai Anna ebben a regényben kezdi kidolgozni nagy írói programjának, a spirituális realizmusnak az esztétikáját. Maga a mű címe is árulkodik erről: szellem és anyag, lélek és test egymástól elválaszthatatlan, együttes jelenlétének jelképe - a magasságot a mélységgel összekötő - Jákob lajtorjája. A regény „szellemi szereplői" állandó jelenlétükkel, kommentárjaikkal testesítik meg ezt a kapcsolatot. Megszólalásaik nem vezetik, hanem követik a főszereplők sorsának formálódását, értelmezéseik mégis a főhősök gondolataiból, intuícióiból sugározódnak ki. Hármasságuk az emberi lélekben visszatükröződő szellemi hármasságot képezi le: a Szikrázó, a Sugárzó és a Villogó szimbolikus alakok (angyali, krisztusi, luciferi jelenlét). Önmagukhoz mindig következetesek és valami módon visszahatnak a külső történésekre is, miközben érezhető, bár nem közvetlen a kapcsolatuk a mindennek keretet adó Abszolútumot megjelenítő Hanggal.
Az olvasó regényélményének alakulásában jelentős szerepet kap ez a „mennyei színtér", amely távlatot | nyitóan kíséri végig a főszereplők tragikus, utat vesztett, megnyugvást találni nem tudó sorsát. Ha ennek a Jókai Anna-i írói „dramaturgiának" az előzményeit keressük, hamar eljutunk a görög drámák kórusaihoz. Milyen egyértelmű ott még, ma pedig milyen különösnek tűnik, hogy ők nemcsak a szellemi szférának, de a közösségnek, a társadalom elfogadott eszméinek, erkölcsi normáinak is a megszólaltatói voltak. Ezt az állapotot kísérli meg helyreállítani az író: amikor az emberi sorsok igazodási pontjai - a történet számára: égiek és földiek számára egyek és ugyanazok.
A modern szerelmi történet - a második-sokadik házasságok - zaklatottságával, a szereplők végzetes lelki megosztottságával egyszersmind egy görög tragédia törvényszerűségeit is magában hordozza: megnyugvást csak a sikerre irányuló, külsődleges szerepek feladása és az emberi kiszolgáltatottság enyhítése hoz az egymástól annyira különböző, örökös elvágyódásuk révén egymáshoz mégis annyira hasonlító hősök számára.
A mai olvasónak nyilvánvaló, hogy Jákob lajtorjája alapozta meg Jókai Anna emblematikus regényének, a nagy sikerű Ne féljeteknek az írói építkezésmódját, miközben kinyitotta a kaput a Godot megjött allegorikus világa felé is. Vissza