Világtörténet 2009. tavasz-tél I-II.

Előszó

Részlet:
Johannes Fried
Bűntény, avagy mítosz Konstantinápoly 1204-es elfoglalása Velence kulturális emlékezetében
Pierre Nora francia történész nem is olyan rég eegy új és igen sikeres kutatási irányzatot hívott életre, amely az emlékezet helyeinek felfedezésével, bemutatásával és vizsgálatával foglalkozik. Elméletével magam is egyetértek, kérdésfelvetését azonban szeretném kibővíteni, és antropológiai értelmezésbe ágyazni.
Az emlékezés helyei alatt-Pierre Nora és mások kifejezésével élve - azokat a helyeket értem, ahol az egyén, illetve a közösség jelenlegi önértelmezésének, illetve aktuális önigazolásának emlékei alakot öltenek és megjelennek. Az ilyen helyek az aktuális önigazolásának emlékei alakot öltenek és megjelennie. Az ilyen helyek az emberekkel, hősökkel és antihősökkel, az eseményekkel és az élményekkel, a képességekkel és a tudással, az elképzelésekkel vagy doktrínákkal, irodalmi szövegekkel vagy jogi követelésekkel, mondákkal, mesékkel és legendákkal, a Jó és a Rossz megszemélyesítésével, a vallással és a hittel, és sok más egyébbel történő találkozás memoratív helyszíneiként alakulnak ki. Az efféle emlékezet megnyilvánulhat a szavak szintjén, kifejezésre juthat különböző rítusokban, világi és egyházi szertartásokban, a tudományban és a történetírásban éppúgy, mint a mindennapi életben; tapasztalható széles körben, vagy csak azon személyek esetében, akik a maguk szubjektív emlékezeti helyén időznek. Az emlékezeti helyek változhatnak; veszíthetnek vonzerejükből, eltűnhetnek, kiszorulhatnak az újabbak közül, átalakulnak vagy átszervezik őket; felépítményükben megújulhatnak. Emlékezeti helyek és az e tereket összekötő úthálózat nélkül azonban egyetlen ember, társadalom, egyén, közösség, királyság vagy diktatúra sem boldogul. Vissza