Stigma

Előszó

Részlet a könyvből:

Ma megint felsöpörtem a házunk elejét. Ki, egészen a kocsiútig. Megnézheted, most is éppoly szabályosak a söprűnyomok a porban, mint évek óta mindennap. Egyik sor balra gömbölyödik, a másik sor jobbra. Szabályosan, egyöntetűen. Minek csinálom? Mit tudom én! Megszoktam, hogy mindennap meghúzom ezeket a szabályos söprűnyomokat a porban.
Holnap vagy holnapután, ha elmégy tőlem, akkor is ilyen szépen fogom felsöpörni az utcát. Marad minden a régiben. Nem hiszed? Hát ne higgyed! Annyira mindegy már, hogy te mit hiszel. Eldolgozgatok majd újra a házban Irén és anyó mellett. Látod, ez az egy azért nehéz lesz. Elviselni anyó szemrehányó, sajnálkozó tekintetét. Te ezt nem értheted, mert nem vagy asszony, és főleg nem voltál vénlány soha. Nem tudhatod, milyen szörnyű az, magadon érezni az anyád kutató tekintetét, éveken át, minden áldott nap, ahogy végigkúszik fonnyadó testeden, és tudni, hogy sajnál, tudni, hogy ő is szenved. Ütni volna olyankor kedved, belevágni egyenesen az anyád arcába. (,Ó én bűnös!) Mert borzasztó ám ez az örökös emlékeztetés! Nem, anyó arcát nehéz lesz elviselni. Különösen ezek után. Hm. Érdekes. Anyó sohasem akart rólad beszélni. Csak egyszer fogott meg a konyhában. Láttam, a szeme ki van sírva. „Kislányom, jó lesz ez így? Mondd, de igazán, boldog vagy?" Mit is válaszolhattam volna neki?
Boldogság! Ugyan! Hazudnom kellett volna, hogy eltakarjam a szégyenemet és az undoromat, és te tudod, anyó, hogy én nem tudok hazudni. Boldog vagyok-e? Nem tudom; talán egy kicsit. Nem gondolkoztam rajta. Nem mertem gondolkozni rajta soha, csak lehunytam a szemem, mert féltem, ha kinyitom, nem tudnám végigcsinálni mindezt. Vissza