Jóakaratúak

Fülszöveg

"Valójában azt is megtehettem volna, hogy nem írok. Végül is ez nem kötelesség. A háború után végig diszkrét maradtam; Istennek hála soha nem szorultam rá, hogy, mint egyes régi munkatársaim, önigazolási szándékkal megírjam az emlékirataimat, mert semmit sem kellett igazolnom, no meg pénzért sem tenném, mert így is elég jól megkeresem a kenyerem...
Nem bánok semmit sem, a munkámat végeztem, ez minden; egyébként lehet, hogy később elmesélem a családi történeteimet is, de azok csak rám tartoznak; ami pedig a többit illeti, a vége felé, nyilván feszegettem a határokat, de akkor már nem voltam egészen önmagam, meginogtam, egyébként az egész világ ingott körülöttem, ismerjék el, nem én voltam az egyetlen, aki elveszítette a fejét...
Gyarlóságom ellenére - és van belőlük bőven - olyan ember maradtam, aki azt gondolja, hogy az emberi élet elengedhetetlen feltétele a levegő, az evés, az ivás, az ürítés és az igazság keresése. A többi szabadon választható."
Maximilien Aue, a volt SS-tiszt regényes önéletírásaként elbeszélt történet a második világháborúban játszódik, legnagyobbrészt a keleti fronton Lengyelországban, Ukrajnában, a Kaukázusban, az ostromgyűrűbe zárt Sztálingrádban). A felelősségre vonást megúszó, művelt és érzékeny öregember szenvtelenül mesél egykori akart és akaratlan gaztetteiről, a gyilkosságokról, melyekben passzívan vagy aktívan részt vállalat, felelevenítve az események kiváltotta egykori érzéseit, és szembesítve akkori gondolkodását a holocaust későbbi történelmi és irodalmi feldolgozásainak tanulságaival. Ez a soknézőpontúság, az elbeszélés naturalisztikussága - főként a halál és az aberrációk ábrázolása kapcsán -, valamint a háborús tények utólagos fikcióba ágyazottsága a maga bonyolultságában veti fel a "felelősségek" kérdését. Jonathan Littell fiktív történelmi tanúja az embertelen embertársunk, aki megszólít bennünket, hogy olyasmit mondjon el, amit legtöbbnyire nem akarunk meghallani. Vissza