Jezabel I-II.

Előszó

Részlet:
A fehérvári prépost székházában, a királyi vendégszállás hosszú folyosójára betekintett a szeptemberi napsugár. Az ólomfoglalatú ablakok tündöklését rávetítette a szemközti meszelt falakra. Az árnyékokat eltúlozta.
A folyosón egy női alak lebegett végig. Izmos, magasnövésű volt a nő s már negyven és ötven közt. De aki nem tudta a korát, harmincnál többnek aligha tartotta volna.
Az asszony mély gyászt viselt, melyből még áradt a tömjén, babér, - hervadó koszorúknak és viaszgyertyáknak az a sajátságos illatkeveréke, ami csak temetések után tapasztalható. Mindazonáltal a hölgy élesmetszésű arcán és villogó fekete szemeiben nem látszottak a friss bánat nyomai. Inkább izgalom. Hiszen napok óta zajlott körötte az élet! Mintha esztendők megbénult mozdulatlansága után, most egyszerre szabadulna láncairól minden kerék ...
Sietett a nő.
Amerre elhaladt, térdek-fejek meghajoltak, ő azonban nem terhelte magát a visszaköszöngetéssel.
- Királyné, régens királyné vagy! - ez a gondolat feszegette benne a lelket. És hogy nincs többé akadály ... Azt az aranyló árnyékot, meg-megjelenő, de már életében is alig valóságos lényt, aki hites ura volt, minap eltemette. Súlyos baja s evveljáró többesztendős különzárkózása folytán, asszonyi valója, férjet, nem veszített benne. Mint uralkodótárs pedig mindent nyert. Önállóságot. Hatalmat ... Amit oly szomjan kíván gyermekkora óta, atyjának, Kotromanics István rámai kurta-fejedelmecskének szűkös udvarában ! Vissza