Jeruzsálem I-II.

Előszó

Részlet a kötetből:

AZ INGMÁRSSONOK.

Egy szép nyári reggelen fiatal legény szántotta a földjét. A nap gyönyörűségesen sütött, a fű harmattól csillogott és a levegő olyan üde volt, de olyan, hogy azt le sem lehet írni. A lovak kissé megmámorosodtak a reggeli levegőtől és szinte játékos kedvvel húzták az ekét. Egészen más volt a járásuk, mint egyébkor ; a legény majdnem futott, hogy lépést tarthasson velük.
A föld, ahogy fölvetette az eke, barnafekete volt s ragyogott a nedvességtől és zsírosságtól. A szántogató legénynek örült a lelke, hogy nemsokára rozs terem az eke nyomán. És magában ezt mondotta: - Hogy is lehetséges, hogy néha úgy rám súlyosodik az aggodalom és azt hiszem, hogy az élet nehéz? Hisz egyéb se kell, csupán csak napsütés meg szép idő, hogy az ember olyan boldog legyen, akár az üdvözültek a mennyországban!
Hosszú, széles völgy volt az, ahol szántott és kockásra mintázta azt a sok sárga és sárgászöld szántóföld, lekaszált lóheretábla, virágzó burgonyaföld, meg az apró kékvirágos lenmező, fölötte tömérdek fehér pillangóval. És hogy a kép még teljesebb legyen, a völgy közepéből egy hatalmas, régi parasztgazdaság emelkedett ki, nagy, vörösre festett lakóházzal és sok szürke melléképülettel. A lakóház előtt két, magas, görbe körtefa, a kapunál egy pár fiatal nyírfa, nagy rakás tűzifa a zöld udvaron és néhány hatalmas szalkmakazal a baromfiudvar mögött. Gyönyörű látvány volt, ahogy az egész kiemelkedett a szabályos szántóföldek közül. Akárcsak egy árbócos, vitorlás nagy hajó a tenger síma tükrén. Vissza