Jelzések...

Előszó

Tanulmánykötetet tart kezében az olvasó a '80-as évek gyógypedagógiai, pszichológiai és szociológiai vizsgálataiból, melyeket a felnőtt értelmi fogyatékos emberek körében végeztek a Dunakeszi Értelmi Fogyatékosok Országos Foglalkoztató Intézetében az ott működő szakmai kollégium, az intézet igazgatója és a szerző irányításával. Az egy évtizedes, vagy tán valamivel idősebb tanulmányok újraolvasása azonban jóleső felfedezés erejével hat. Úgy vélem, ez az időszak a hazai fogyatékosságügy múltjának kutatói számára feltehetően mint a felnőttek intézményei kibontakozásának, megerősödésének, de bizonyos fokú lassú átalakulásának évtizedeként is jellemezhetik. Miért is mondom ezt? Ekkor már álltak és csaknem két évtizedes múltra tekinthettek vissza az értelmi fogyatékos felnőttek számára kialakított speciális otthonok (akkori névvel „intézetek") és a szakemberek egyre nagyobb igénnyel törekedtek arra, hogy minél többet megtudjanak azokról, akikkel együtt éltek, akiknek iparkodtak munkát, megélhetést szerezni, akiknek életét irányították, akiket úgymond gondoztak. Az országos intézet létrehozásával - 1979-ben történt - emlékszem, olyan terveket is szőttek, hogy ez az intézet valamiféle felnőttek életét kutató intézetté is kinője magát.
Ekkor születtek e tanulmányok.
Ambíció és lelkesedés volt érezhető a szép, új intézetben. Gyógypedagógiai tudományos nézőpontból bizonyos szakmai átalakulás kezdetének is felfogható ez az időszak. Bár még mindig az alapításnál használt meghatározással "gondozottaknak" jelölték azokat, akik itt éltek, és a tevékenység magja az intézeti gondozás volt, mégis, akik itt szervezték az életet, már gondolatban tovább léptek ennél. Erezték, hogy meg kellene előzni és közömbösítem kellene a hagyományos intézeti (bizonyos fokig „tömegszállásnak" is jellemezhető) környezet hospitalizáló hatását, hogy többről van itt szó, mint intézeti "gondozásról". Vissza