Jelen, lét

Fülszöveg

Különös. Ha azt mondom, élsz, akkor biztosan az jut eszedbe, hogy tudsz élni. Képek villannak eléd: az egyetemről, a kocsmából, egy rövid, ám annál velősebb nyaralásról, tengerpartról, családról, nőkről, pasikról, vicces vagy kínos pillanatokról, tragédiákról. Megélt helyzetekről. Mi ez, ha nem a lét? Olyan, mintha ott lennél. Mintha csak most történne mindaz, ami felsejlik előtted. Valahol múlt, de mégiscsak jelen, lét!
A kép nem mosódik el. Sőt még tisztábbá válik, amikor megállsz egy pillanatra, hogy átgondold és leírd. Képeket írsz, a megélni vágyott képek is valóságnak tűnnek, és amit nem mersz elhinni, a computer majd elhiteti veled. Minél többször olvasod, annál bátrabban írod le a többit, és annál biztosabb, hogy elhiszed saját magad. De akkor miért olyan nehéz ezt megmutatni? Ha jön hozzád egy haver, egy évfolyamtárs, egy nő vagy egy férfi, mit mutatsz meg? Egy képet rólad, vagy egy képet belőled? Ha feléd kacsint a szerelem, mit adsz a kedvesnek ígérkező jövevénynek?... Tovább

Fülszöveg

Különös. Ha azt mondom, élsz, akkor biztosan az jut eszedbe, hogy tudsz élni. Képek villannak eléd: az egyetemről, a kocsmából, egy rövid, ám annál velősebb nyaralásról, tengerpartról, családról, nőkről, pasikról, vicces vagy kínos pillanatokról, tragédiákról. Megélt helyzetekről. Mi ez, ha nem a lét? Olyan, mintha ott lennél. Mintha csak most történne mindaz, ami felsejlik előtted. Valahol múlt, de mégiscsak jelen, lét!
A kép nem mosódik el. Sőt még tisztábbá válik, amikor megállsz egy pillanatra, hogy átgondold és leírd. Képeket írsz, a megélni vágyott képek is valóságnak tűnnek, és amit nem mersz elhinni, a computer majd elhiteti veled. Minél többször olvasod, annál bátrabban írod le a többit, és annál biztosabb, hogy elhiszed saját magad. De akkor miért olyan nehéz ezt megmutatni? Ha jön hozzád egy haver, egy évfolyamtárs, egy nő vagy egy férfi, mit mutatsz meg? Egy képet rólad, vagy egy képet belőled? Ha feléd kacsint a szerelem, mit adsz a kedvesnek ígérkező jövevénynek? Egy fotót vagy egy írást?
Egyik legigazabb ember volt az életemben a nő, aki a fotóm helyett az írásomat tette a tárcájába. Biztosan tudtam, hogy ő az igazi Az élet mást akart: sok élettel kapaszkodott össze az enyém is, akik csak egy képet akartak. Ők töbnyire azt hiszik, már csak nekik van képük rólam. Hogy nyomtalanul eltűntek, hogy elszaladt mellettem az életük. Pechükre azonban én is leírtam őket. Kit a szó valódi, kit meg átvitt értelmében. Akit kiírtam magamból, azoknak a képe maradt meg leginkább. Ez volt a jutalom. Ők képet adtak magukról, én meg életet leheltem a képekbe. Pedig ők voltak az élet, és bennem lett a kép. Ők tehetne róla: tőlük volt képem hozzá!
Lutter Imre
(PF^"* ' írunk. Másként nem tehetünk. Magyarul j^k ¦ írunk, ami gyönyörű,
heroikus, és persze tetézi a hajt. Ez van. Magyarul vagyunk ember. Mások ezt sorsnak hívják, de én nem vagyok elnevezős fajta. A sorssal amúgy is meg vagyunk áldva, kerüljük hát a nagy szavakat. Ami azt illeti, kis szavakat kerülgetni sem könnyű, ismerni illik a nyelv tanait, a hangok féregjáratait, képek és képzetek próféciáját, meg azt, hogy miképpen lesz belőlük pont az, csak kicsit másképp, ami mi vagyunk. Ez az irodalom. Úgy is mint a legkisebb közös nemzeti többszörös. Milyen egyszerűnek tűnik. A fantázia, ez a szélesre táruló égi karám mindenkit összeterel, megóv, egyben tart. Múlékony eszmék fantazmagóriáitól tutira függetlenül. Ki ne szeretné ma Petőfi fokosát vagy Arany kapcsos könyvét a magáénak tudni? Még Vitéz Mihály tüdőgyulladása vagy Ady nemibetegsége is pátoszosan vonzó, sőt bevállalható lehet annak, aki az irodalom kapujában áll és bebocsáttatásért esdel. Csak egy a baj: az irodalomnak nincsen kapuja! Nem lehet rajta ki-bemászkálni. Nem átjáróház. Még labirintus se, bár ezt egyesek szívesen terjesztik. Mert az irodalom maga a kapu. S amikor Vissza