Zugliget I-II.

Előszó

Részlet az I. kötetből:

Aki látta volna az árnyékos erdei úton mendegélő emberpárt, meg mert volna esküdni rá, hogy szerelmesek. A magas, nyúlánk fiú jobbkarjával magához szorította a sudár leányt, aki táguló orrcimpájú arccal, sóhajtozva, bámészkodva s előrehulló bronz-haját hátra-hátra vetve ment mellette, lebbenőn, rugalmasan. Pedig csak testvérek voltak. Rikának volt köszönhető ez az álmélkodó májusi séta. Otthon, a Repkény-utcai házban lélek-remegtető családi veszekedés zajlott le, alig félórával ezelőtt, olyan, amilyen után szinte napokig marad fülledt a levegő, s az ember úgy érzi, csak tűzvész vethet véget ennek a tragédiának.
A húszéves leány délután bejelentette apjának, hogy festőművész kollegájával színházba akar menni. A jegyek már a fiúnál vannak, ott fogja velük várni az előcsarnokban. Apját elöntötte az a véradag, mely ilyen alkalmakra szinte kiporciózva állott készen vénáiban. Bő indokolással tiltotta meg leányának az esti «kivonulást». Rika ellenvetés nélkül hallgatta végig körmondatos «prédikációját», aztán összeszorítottfcgú ábrázattal tűnt el szobájának homályában. Nemsokára zokogni kezdett; édesanyja utána osont, vigasztalta, ahogy csak tudta, békítette, csendesítette benne az apja ellen felgyülemlett bosszúvágyó elégedetlenséget; pedig ha szíve szerint cselekedett volna, arra biztatta volna leányát, lázadjon fel végre, törjön ki ebből a jégveremből, vállalja inkább húszéves fejével az apai pofont vagy a kitagadás fenyegetését, vagy akármit - mert sajnálta és megértette lelkéből lelkedzett leányát cinkostársa volt. Vissza