Jégtörő Mátyás

Előszó

Sokan láthattak már hegyről visszatekintő vándort, kinek a homlokát az igazság, a szemét pedig a sok kedves emlék harmatozta bé. Nohát azok most ujat nem látnak, mert ama vándornak szakasztott mása vagyok magam is. Sőt a visszatekintésben a vándorok vándora lehetnék, mert arra az időre emlékezem vissza, melyet a mostani formám felvétele előtt éltem. Akkor ugyanis, mielőtt még jelen emberi testembe költöztem volna, fent éltem a szabad és dologtalan végtelenségben. Annak a seregnek, amelyikbe én is tartoztam, a Fiastyúk volt a központi helye: a parancsnoka pedig egy kiszolgált görög barát. Én a kisebb és a fiatalabb szellemek közé tartoztam, s bár nem válik nagy dicséretemre, játszi és helytelen voltam. A vén görög sokszor intett a jóra, de amikor látta, hogy a szép szó nem használ, béosztott a szolgálatos csapatba. Ilyen csapatokat egyre-másra alakított s azokat széjjelküldte a világba, hogy nehéz és zűrzavaros dolgokban másoknak szolgáljanak. Elég példátlan eset volt, hogy szolgálatba küldjön olyan kicsi és fiatal szellemet is, amilyen én voltam, de ha ő megtette, én sem könyörögtem neki maradásért. Amikor látta élhetetlen konokságomat, még jobban elvadult benne a szigor és azt mondta:
- Ne is lássalak!
Ugyan szemmel, de még igazival kellett volna rendelkeznie, hogy a következő percben már láthasson. Mert úgy elindultam s jöttem félszántulag a nagy mindenségen keresztül, hogy sziporkázott nyomomban az út. Vissza