Magyar kálvária, magyar föltámadás

Előszó

Ez a kis könyv sem nem emlékirat, sem nem történelem. Emlékiratot nem irhatok, mivel jegyzeteim nagyobb része nincs kéznél, különben is gyűlölöm az anekdótázást s a személyi intimitásoknak komoly indokok nélküli föltárását. Történelmet nem irhatok, mivel a források ez idő szerint alig hozzáférhetők és még ugy sem alakult ki az események zárt perspektívája.
Amit itt az olvasónak nyújtani merek, az egy sokkal szerényebb föladat: valami önleszámolás, valami per-féle, melyet magammal idestova két esztendeje folytatok: Mindaz a piszok és rágalom, melyet a fehér terror hisztérikus bűnösei az októberi forradalomra, barátaimra és rám szórtak, meglehetősen hidegen hagyott. Ezzel a társasággal szemben sohsem éreztem a beszámolásnak vagy az igazolásnak legkisebb szükségét sem A jóhiszemű, félrevezetett közvélemény fölvilágositása sem nagyon buzditott a nyilatkozásra. Ehhez a közvéleményhez fizikailag is alig lehet ma hozzáférni s ha egyesekhez talán el is jut ez a dolgozat, a terror nyomása sokkal életveszedelmesebb, semhogy érveim higgadt birálatra találhassanak. A sok részre szakadt, egymást gyűlölködve maró emigráció fölvilágositása és oly szükséges ralliálása - melyen hónapok óta eredménytelenül dolgozom - a múlt és a jelen pártatlan vizsgálata segitségével, sem biztat semmi eredménnyel. Mégis a további hallgatást immár tűrhetetlennek éreztem - önmagammal szemben. Hitem szerint ezekben a katasztrofális időkben kötelessége mindazoknak, akik az eseményekben fontosabb szerepet játszottak, szigorú önvallomást tenni és elmondani a jövő számára, hogy mit cselekedtek és mit akartak cselekedni, minő célokat tűztek ki és minő eszközöket vettek igénybe, minő felelősség terheli őket és azokat, akikkel együtt dolgoztak s forradalmi munkájuk összetöréséből minő tanulságokat vonnák le azok számára, akik a magyar lelkiismeret fölszabaditásának ügyét (mert nekem a forradalom legmélyebb gyökerében mindig ezt jelentette) folytatni fogják. Vissza