Jász-Berény várasában lévő Leel kürthének vagy Jász-kürtnek esmérete

Előszó

JÁSZ-BERÉNY VÁRASÁBAN LÉVŐ LEEL KÜRTHÉNEK VAGY JÁSZ-KÜRTNEK ESMÉRETE
Béts és Posony, 1788

A jász-kun kerület kapitányának, Molnár Ferencnek 1788-ban kiadott műve egy sajátos műfaj, a magyar honismereti irodalom első monográfiájának tekinthető. A mű népszerűségét bizonyítja, hogy 1838-ig négy magyar és három latin kiadást ért meg, s számos irodalmi műben hivatkoznak rá.
Az a polémia, amit ez a mű váltott ki a kürt értelmezése körül, a magyar őstörténet kutatásának kezdeti, erőteljesen mitologizáló szakaszaiba nyújt bepillantást. Az 1640-es évektől a jász pecséteken feltűnő, majd 1682-től a leírásokban is említett kürtöt kezdettől fogva feltételesen a Lehel-mondához kötötték. A 14. század óta a krónikákban (kivéve a Kézai krónikát) az olvasható, hogy Lehel vezér - akit Augsburgnál elfogtak - kivégzése előtt ezzel a kürttel ütötte agyon „Konrád császárt". Ennek legjobb bizonysága Molnár leírásában a kürt peremén látható törés és a vérfoltként értelmezett festéknyomok. A kürtpalást ábrái Molnárnál a honfoglalás előtti magyar őstörténet, illetve az európai kalandozások illusztrált krónikájává váltak. Az első mitikus magyar vezérek heraldikus jeleiként magyarázott felső medalionok mellett a legjellemzőbb a felemelt, feltehetőleg apotropaikus jellegű (rontás ellen védő) tenyér értelmezése. A jezsuita Sajnovics János 1770-ben közzétett elmélete, amely szerint a magyarság rokonait a Lappföldön, „Kar(j)éliában" kell keresnünk, a kürtön a „Kar-jel" címereként tekintett felemelt tenyérben talált magyarázatra.
A magyar őstörténet kutatásának kezdeti tapogatózásainál a finnugor rokonság elmélete és a „szittya", hun-magyar rokonság ősi képzete jól megfért egymással. Irodalmi alkotásokban azonban ez a képzet csak a jozefinista reformokra válaszoló hazafias reakció idején, az 1780-as évek második felében jelent meg. Nem véletlen tehát, hogy a Sajnovics elméletét leginkább népszerűsítő műben, Dugonics András „Etelka" című, 1789-ben kiadott regényében - az első magyar regényben - a kürt jelentős szerepet játszik.
Molnár állításait, nevezetesen a kürtnek Lehel vezérhez köthetőségét és eredeti rendeltetését már 1790-ben kétségbe vonták. A kritikus - aki szerint eredetileg vadászkürtről lehetett szó - Werbőczy alapján cáfolta, hogy a kürt Árpád uralkodása idején készült, mivel a honfoglalás idején a magyarok még nem érthettek e mesterséghez. E névtelen kritikában megfogalmazott fenntartások azonban nem ártottak a mű népszerűségének, mivel a nemesi nemzet - talán a Szent Koronánál is inkább §f a kürtben megtalálhatta önreprezentációjának egyik legbecsesebb elemét. Molnár regénye 1805-ben ismét megjelent, s a szerző az új kiadásában megemlíti, hogy időközben alkalma nyílt megtekinteni a kürtöt Jászberényben, s közli a jászfényszarui feltételezett megtalálás történetét is.
A következő kritikus, Décsy Antal - a kordivatnak megfelelően a kürtben olyan egyiptomi papi jelvényt látott, amelyben az antikvitás és a zsidóság mintegy csírájában, közös gyökerében bennfoglaltatik. Még azt is megkockáztatta, hogy a Vörös-tengeri átkelésben már Mózes ezzel fújt riadót.
Décsy tanulmányát a Tudományos Gyűjtemény 1817-es számában megjelent kritika következetlennek és meseszerűnek tartotta. Az archetipikus gondolkodás és az aktuális tudós divatok szerinti értelmezés azonban nem csupán Décsyt vezérelte, hanem még a sokkal fegyelmezettebb Jerney Istvánt is, aki 1828-ban a jászok és az etruszkok feltételezett rokonsága alapján a kürt ábrázolásainak az analógiáit etruszk sírábrázolásokban fedezte fel.
A jászberényi Lehel-kürt még hosszú ideig megihlette a régiségbúvárokat és tudósokat, s kevesen tudták vagy akarták szétválasztani a hozzá kapcsolódó mítoszt és a rajta szereplő, gyakran fantasztikusan értelmezett jeleneteket (például Pulszky Ferenc, 1897; Supka Géza, 1910; László Gyula, 19534, Csemegi József, 1956). Tény; hogy a kürtöt elsőként Molnár műve népszerűsítette, és meghatározó szerepe volt abban, hogy a kürt - függetlenül valós korától - a honfoglalás korának egyik legfontosabb tanúja mindmáig. (Bővebben lásd: Művészet Magyarországon 1780-1830, 1980; Történelem-kép, 2000; Kiss Etele: A jászberényi Lehel-kürt - kései recenzió néhány elfeledett tanulmányhoz. In: Szállástól a mezővárosig, 2000.) Vissza