Jappán

Fülszöveg

Badár Sándor és Horváth János - ma két ünnepelt filmcsillag - valamikor réges-régen, 1987-ben, egy különös ötlettől vezérelve elindultak Szentesről Moszkva érintésével Tokióba... Vállalkozásuk érthetetlen módon sikerült! A földgolyó azóta akkorát változott, hogy kalandjaik ma már időutazásnak is beillenek.
Hogy jutott egyáltalán ilyesmi az eszükbe és hogyan csinálták? Útikaland könyvükben még sok egyéb érdekességbe is beavatják az olvasót: milyen a zötyögő vonaton, a sztyeppéken át, szamovárból ezüstpohárba forró teát tölteni; hogyan hat a Daedalon tájfunban és milyen két szentesi fiatal élete a japán karatemester "fogságában"; miből van a Fudzsi és hogy (nem) érdemes megmászni; s vajon mit kap az az utazó, aki tévedésből a csodavasútra száll?
Könyvük hangoskönyvnek is beillik, elsősorban az olvasás során feltörő hangos kacagás okán... Másrészt azért, mert a sok-sok eleven történetben elmerülve szinte halljuk Badár és Horváth félreismerhetetlen orgánumát.
Én jóval kevésbé vagyok ismert, mint Badár Sándor, akit közös velencei utunk óta "beszt hángérien kerekter ekterként" illetve "egzotik Bred Pittként" ismer még az olasz moziszerető közönség is, legalábbis az a három tagja, aki a Nejlon Bárban közelről is találkozhatott az élő legendával. Horváth Jánosnál is kevésbé vagyok érdekes, mivel filmszínész és kutyaszánhajtó, amivel én aligha tudnék versenyezni, és a küzdősportokban is legfeljebb a metrón utazásig jutottam...
Használati utasításként csak annyit tudok mondani, érdemes hátradőlni, elképzelni a két szerzőt, amint egy régi japán utazásról mesél, lelkesedéstől fűtötten, egymás szavába vágva, mintha először idéznék fel közösen az élményeket, és Ön kedves olvasó, pedig ott ül az asztaltársaságban és azon töri a fejét, hogy vajon szóhoz juthat-e az este. Vissza