Japánnak születni

Előszó

Amikor 70 éves lettem, búcsút vettem mindenfajta alkalmazotti vagy éppen vezetői beosztástól, hogy életem hátralévő részét teljesen szabadon, a magam elképzelései szerint folytathassam. Bár egyedülálló emberként csak magamra támaszkodhattam, 71. életévemtől kezdve mégis valami olyasmibe akartam fogni, ami mindig is a vágyam volt: életemet annak kívántam szentelni, hogy népszerűsítsem virágzó civilizációnk szépségét.
Tanultam az előttem járóktól. Bizonyos bölcsességre, tapasztalatokra tettem szert. Úgy véltem, ha sikerül ezeket az "erőforrásokat" összefognom, akkor még korlátozott fizikai és anyagi lehetőségeim ellenére is teljes egészében hasznosíthatom személyes képességeimet. Ezeket az adottságokat kombinálva, a magam egyszerű módján szerettem volna valamicskét visszafizetni mindabból a törődésből és nagylelkűségből, amellyel a társadalom engem folyamatosan megajándékozott.
Életem valamennyi napjának minden egyes pillanata a műit összegződése, a rám valaha is hatott erők eredője. A jövőbe mutató új kezdet pillanata pedig páratlan ragyogásával hívja fel magára a figyelmet. Ezzel a tudattal a szívemben és a lelkemben, úgy kívánom leélni napjaimat, hogy minden cselekedetemet és eredményemet egy-egy újabbal toldjam meg.
Ha a nekem szánt idő lejár, többé nem térek vissza. Ezért a még hátralévő értékes pillanatokat kizárólag az általam kitűzött cél elérésének akarom szentelni.
Azért fohászkodom, hogy életem utolsó pillanatáig is ilyen eltökélt tudjak maradni. Ha sikerül, akkor maga a elmúlás is csupán az első, jelentőségteljes lépés lesz a jövő egy másik, reményekkel teli világa felé. Vissza