Előszó
Jankovich Ferenc líráját két latin táj, Párizs és Dunántúl, hangolja, mint Illyését, akivel leginkább ebben rokon:
Ki gyermekkézzel szórtam gondtalan
ifjúságomnak harminc aranyát -
megállok most...
Tovább
Előszó
Jankovich Ferenc líráját két latin táj, Párizs és Dunántúl, hangolja, mint Illyését, akivel leginkább ebben rokon:
Ki gyermekkézzel szórtam gondtalan
ifjúságomnak harminc aranyát -
megállok most és vallatom magam:
láttam Párizst - nem láttam Baranyát;
Nemzedékforduló ez az arccal hazafelé fordulás, Illyésen kívül sokan osztoznak vele benne. A teremtő feszültség, új nemzedékindulás pillanata: a haza és a nagyvilág, Európa és a magyarság, mindkét pólusában kiélezett kérdése. S a feszült léleknek nincs nyila, amely röptével a cél felé mutasson:
nyögve állok, mint az íjj, mely nyitatlan feszül.
Az irányt itt nem is a megfeszített, felajzott húrról elröppenő szándék, hanem a szintetizáló hang adná. S ez éppen a művész munkája, a művészi munka. Jankovich nem harcos kedély: minden ízében művész. Ha cél jelentkezik számára, az sohasem messzi, támadásra ingerlő; a harcot saját magában kell eldönteni s a győzelmet verseiben kivívnia. Látásra beidegzett, formákat ivó, a formákban újat teremtő mindenkor, elsősorban művész. A honi tájhoz hűtlenségét is a szemek hűtlenségeként érzi, amint Tihanynyal szemben ülve a nagy elődöt, Csokonait idézi. Felrémlik benne, nem adós-e a látvány értelmével, jelentésével. Ez az, amivel a művészetben, mint henye díszben, puszta látványban gyönyörködő párizsi évek adósak maradtak.
Vissza