Aranyeső

Előszó

- Burián! Leveled jött! - kiáltotta Mari, ahogy rápillantott a géppel írott címzésre.
- Itt tessék aláírni - nyújtotta a postás a kertkapuból az agyonfarigcsált tintaceruzát -, ajánlott.
- Majd a címzett aláírja. - Mari begyűrte napszítta kockás blúzát a halásznadrág korcába, és a gereblyére támaszkodva végigmérte az új postást. Sosem látta még a Tátika utcában.
A kertben kotkodácsolva csipegettek a tyúkok, a cseresznyefa pirosló ágai között darazsak cikáztak. A házban senki sem moccant.
- Burii-án! - ismételte Mari, szándékosan elnyújtva a kiáltást. Vissza

Fülszöveg

Amikor értesültem arról, hogy új kiadást tervez a Móra Kiadó, természetesen újra elolvastam a több mint negyven éves írást. S ahogy elmerültem Burián Ágnes - már-már általam is elfeledett - történetébe, egyszerre rádöbbentem: én a mai olvasó szemével nézve tulajdonképpen történelmi regényt tartok a kezemben.
Pedig, amikor írtam, még "mai tárgyú" volt.
Negyven év nagy idő. Mennyi minden változott azóta körülöttünk. Az akkori Budapesten még villamos is járt a Rákóczi úton, másutt volt a HÉV végállomása, nem épült még meg a metró, kevés családnak volt autója, televíziója, nem ismertük a videót, a komputert, az internetet, a mobiltelefont, nem jártunk diszkóba, és a fiatalok nem küldözgettek egymásnak SMS-eket.
De vajon belül is mások voltunk? Másképp szerettünk, öltöztünk, bánkódtunk, szégyenkeztünk, lázadoztunk, csalódtunk, álmodoztunk? Másképp kerestünk barátokat, másképp éreztünk féltékenységet, szánalmat, megbánást?
Aki elolvasta Burián Ágnes tizenkilenc éves pesti lány történetét, talán kicsit más szemmel nézi majd a mai idősebb generációt. Talán meglátja saját nagyszüleiben vagy az utcán szembejövő hatvanas nénikben a hajdani szőke, barna, fekete lányokat, akik éppen úgy voltak fiatalok, mint most ő.
S talán kicsit magára ismer bennük. Ennek örülnék.
Ezeket a sorokat Janikovszky Éva írta az Aranyeső negyedik kiadása elé. Az első 1962-ben látott napvilágot. Ez pedig már a nyolcadik. Vissza