Jancsiszög

Fülszöveg

„Talán ha huszonnyolc voltam, mikor gyakorolni kezdtem a kiöregedett rockerek életét, bár rockernek nem mondhattam magamat soha. Vagyis zenekaroztam még Vektorral de dolgoztam is rendesen, gyereket neveltem, fizettem a számlákat. Nem volt ez olyan rossz, csak éppen nem erről álmodoztam gyerekkoromban. Vagy nem is tudom. Vagyis tudom. Bármilyen gennyesen hangzik, a szabadság mellett a szerelem hiányzott cefetül. Nem mintha nem szerettük volna egymást Anikóval de valahogy túl komollyá vált az életünk. Kimértté és felnőttessé. Jó, persze én is tudom, hogy felnőttünk, meg hogy a lobogó szerelem, mely »olyan vad, mint másik hat«, előbb-utóbb szeretetté, tiszteletté szelídül satöbbi, satöbbi. De ki ne akarná, hogy az a régi, fájdalmasan szépséges kín újra eltöltse a lényét? Én akartam. Úgy akartam szeretni, kívánni Anikót, ahogy régen, úgy, hogy o is bele akarjon halni a vágyba, hogy teljesen menjen el az esze, és végre ne tudjon uralkodni magán. Szar ezt kimondani, de nem voltunk erre képesek. Es mintha Anikót ez nem is zavarta volna. Ő fel tudott nőni, én nem. Őrködött komoly, jól kiszámított életünk felett, úgy élt mellettem, ahogy a vulkán tövében élő emberek élik mindennapjaikat. Az otthonuk, a hazájuk részének tekintik, szeretik, jobb híján dacosan büszkék is rá, de azért fél szemüket mindig rajta tartják, és nem tudnak egészen bízni benne. Éppen azt az életet féltik tőle, amit vele együtt élnek. Anikó talán magának sem ismerte be, de szerintem rettegett, hogy a bennem lakó, magát áldott jónak mutató gyerek mikor rántja elő félelmetes csúzliját, hogy pimasz vigyorának végre utat engedve, bezúzza iskolájának ablakait. Ez a gyerek veszélyes, habozás nélkül elcseréli a világ legnagyobb gyémántját egy képregényre." Vissza