Tizenkét menet (dedikált példány)

Előszó

Ebből alighanem sértődés lesz. Talán másból is a könyvben - jegyzi meg a szerző mindjárt az első fejezet bevezető soraiban. Az előrejelzés érthető, helyénvaló, egyáltalán nem nehéz azt megjósolni.
A kötet ugyanis a huszadik század egyik jellegzetes hungarikumának, a káprázatos nemzetközi sikerekben dúskáló magyar sportnak a századot záró, változatos eseményekben gazdag utolsó negyedét vetíti elénk. Márpedig ez a sajátos korszak különösképpen bővelkedik ellentmondásokban, drámai, az egész társdalmat érintő rendkívüli történelmi és - ezzel párhuzamosan - sporttörténeti változásokban is, amelyekben ráadásul nem mindennapos egyéniségek játszották a meghatározó szerepeket. Az említett fényes eredmények következtében évtizedekig sportnagyhatalomként tekintettek reánk, méltán neveztek sportnemzetnek bennünket mások, amit mi magunk elégedett büszkeséggel el is könyveltünk. Ennek köszönhetően tény, hogy nálunk szinte természetszerűleg mindig, sőt még ma is feltűnő érdeklődés nyilvánul meg az olimpiai és egyéb nemzetközi küzdőtereken nyújtott teljesítményeink iránt: érzékenyen, sőt nem egyszer igen szenvedélyesen reagálunk egy-egy sikerre, s ugyanígy, olykor szélsőségesen a kudarcra is.
Előszó gyanánt nincs ugyan szándékomban részletes ismertetéssel terhelni az olvasót - hadd beszéljen magáért a könyv -, mindössze annyit kívánok a tartalmáról előrebocsátani, hogy fejezeteiben közelebbről megismerkedhetünk legsikeresebb sportágaink kiemelkedő egyéniségeivel, legyenek azok nagyhírű edzők, világsztár versenyzők vagy sportvezetők: Papp László, Gyarmati Dezső, Széchy Tamás, Kovács Antal, Mészöly Kálmán, Kovács Tamás, Hegedűs Csaba, Schmitt Pál, Gyulai István és a többiek. Ám ezúttal egyáltalán nem szokványos módon ismerkedhetünk meg velük; a magyar sport áramlataiban zajló jelentős események leírása bizonyára meglepetést okoz majd sokak számára.
A szerzőnek - aki a Népszabadság rovatvezetője - három évtizede életeleme a sport, amely belülről, sokféle összefüggéseiben lát, ismer és ábrázol. Lehetne ezt a produktumát akár egyfajta szociográfiai tanulmánygyűjteménynek is felfogni, a műfaji jegyek, a dialógusok, a személyes benyomások megjelenítése, a szellemes utalások, szórakoztató fordulatok és szójátékok alkalmazása azonban ezt - tegyük hozzá, szerencsére - nem teszi lehetővé.
Jakab József megkülönböztetett egyéni "hangszerelést", stílust, és ami talán ennél is lényegesebb, sajátosan egyéni felfogást képvisel a sportújságírói (írói) szakmában. A feltétel nélküli egyenes beszéd híve: ami a szívén, az a száján, azaz pontosabban a szövegszerkesztője képernyőjén, illetve következésképpen az újságok hasábjain, jelen esetben pedig a könyv oldalain jelenik meg. Ezzel még nem lenne, és nincs is egyedül. Azzal azonban, hogy tudatosan bevallja - az objektivitásra való nyilvánvaló és hivatásszerű törekvése ellenére - esetleges elfogultságát, szubjektivitását, személyes rokon-, illetve ellenszenvét intézkedésekről, eseményekről, emberekről, akár a tévedés jogát is fenntartva, az már ritkaságszámba menően jellemző; az olvasó számára, mondhatni, kuriózum.
Szerzőnk a sablonoktól eltérő módon látja és láttatja velünk egyebek között labdarúgásunk több évtizedes tragikomédiáját, a színvonalzuhanás mozgatórugóit, a világot verő vízilabda-válogatott dilemmáit, az úszópápa dicsőségét és leáldozó napjait, tuskirályunk történetét, a legfelső sportvezetők profilját és még számos, eddig nem ismert sztorit, kulisszák mögötti "apróságot", érdekességet. Most mindez egy felkészült és könnyeden fogalmazó, népszerű riporter jóvoltából maradéktalan élményünk lehet. Vissza

Fülszöveg

Egy fogadalmat mindjárt az elején tettem: váltósúly (67 kg) fölött nem bírálok. Ezt nem a szakíró tanácsolta, az életösztön mondatta velem.
"Különösen egy újságíró ne szóljon bele, és különösen az a lap újságírója, aki az életében még nem írt a MOB-ról, csak kétszer."
"Mauritius egy kopár sziget, néhány pálmafával, alig üti meg a kubai közepes szintet" - fanyalgott a Mester a bíróság előtt.
"A pesti világbajnokság előtt Török Feri különféle sorsolási variációkat próbálgatott; volt jeges golyó, pingponglabda, teniszlabda, de egyik sem vált be."
"Az edző és a versenyző kapcsolata nem a viccelődésen alapul. Lehet tréfálkozni is; tréning előtt és után. Alatta csak az történhet, amit az edző akar."
"Amikor a jugoszlávoktól is kikaptunk, azzal a szándékkal mentem az öltözőbe, hogy ledorongolom a társaságot. Az ajtóban Kásás elállta az utamat, és azt mondta: Nyugi, csak most kezdődik az olimpia."
Dopping mindig volt és mindig is lesz, mert az ember próbálkozik. Keresi azt a stimuláló anyagot, amelytől erősebb, gyorsabb, kitartóbb lesz. Már az ókori olimpiákon is próbálkoztak.
"Elvesztettem a fejem, a sisakomat a földhöz vágtam, még jó messzire el is rúgtam. Bay Béla fölpattant, megsimogatta a Pawlowskit, nekem pedig lekevert egy iszonyú nagy pofont. Kisfiam, több tust kell adni, vedd fel a sisakodat! Ennyit mondott, aztán visszaült a helyére. Több tust nem adtam."
Hegedűsnek ma is meggyőződése, ha nem róla van szó, akkor csonkolnak. Kilencvenhárom kiló volt a karambol pillanatában, amikor fél évvel később képes volt tízméternyit botorkálni a kórház folyosóján, ötvenhét.
"Látjuk a következő világbajnokságon? - szegeződött az újságírói kérdés Egerszegihez. Nem - vágta rá a választ. És a kétezres olimpián? Ott főleg nem." Vissza