Magyar Kultúra 1934. december 20.

Előszó

Ha a katolikus középkor, sok tévedése mellett is, az erős hit országa volt, mai korunkat bátran nevezhetjük a kétely világának. Nemcsak a vallásos hit terén, hanem úgyszólván mindén irányban. A bölcselet terén Paulsen Frigyes egy emberöltővel ezelőtt panaszkodott már a közös eligazodópontok teljes hiányáról; a politikában a különböző államrendszereknek értékében legfölebb viszonylagos értelemben hiszünk; általános, ingathatatlan elveket semmiféle téren nem fogad el szívesen a mai nemzedék. Logikája maga elmosott, ingadozó; sokan még azon sem akadnak meg, hogy egyik mondatukban ezt a tételt vallják, a másikban az ellenkezőt. Az a pozitivizmus, amely már semmiféle általános érdekű elvben s törvényben nem hisz, hanem mindenben csak a pillanatnyi tünemény iránt érdeklődik, ennek a magasabb eszmékben kételkedő kornak jellegzetes gondolkozása lett.
Azokban a nagy és alapvető kérdésekben, amelyeket a vallás alaptanainak szoktunk nevezni, szintén hihetetlenül tarka az emberek felfogása s eligazodása. Igen sokan ezeknek a kérdéseknek a terén sem jutnak el semmiféle szilárd megállapodáshoz önmagukkal szemben. Megússzák az életet, anélkül, hogy a «hogyan? hová? és hol?» kérdésére feleletet találtak, vagy csak igazában kerestek volna is. Vannak irányok, sőt vallások, amelyek a tárgyi igazságot nem is tekintik lényegesnek, hanem az alanyelviség álláspontjára helyezkednek: mindegy, ki mit hisz, mindegy, hogy én mit hiszek. A vallásban az egyéni élmény a fontos, nem a tárgyi valóság; az érzelem az irányadó, nem a dogma; a kedély és nem a tan. Keresztény lehet az is, aki nem hisz Jézus istenségében, sőt vallásos ember lehet valaki a személyes Isten hite nélkül.
Még ennél is jellegzetesebb vonás: sokan hisznek és ugyanakkor nem hisznek. Vallják az Istent, a kereszténység tételeit, de úgy, hogy azért egészen bizonyosnak ezeket a tételeket nem tartják. Az « A lsK)b» -bölcselet mintájára «Als-ob»-hittant faragnak maguknak. Hisznek, talán bizonyos fokig úgy is élnek, mint akik hisznek, de hitüket komoly próbára tenni nem szabad, mert akkor kiderül, hogy hitük épülete futóhomokon állt s az első szélfúvásra összeomlik. Innen a hitnek az az elmosódottsága, szürkesége, fásultsága, amely sok mai emberben minden komoly hitéleti megmozdulástól visszariad: s innen a könnyű meghátrálás a hit követelményei elől, mihelyt a hit következetes megvallása lemondással jár (pl. bizonyos házassági esetekben).
A kor szkeptikus iránya bizonyos fokig még azoknál is megmutatkozik, akik egyébként szilárdan állanak a hit álláspontján. Még lobogva lángoló lelkek mélyén is vajmi sokszor ott remeg a fájdalmas «hátha» bizonytalanságérzete: az öntudatlan s akaratlan kételkedésnek valami szomorú és kísértő árnyéka. Vissza