Rákszemek

Előszó

Volt nagyanyám ágyneműs szekrényében egy bájos kis fiola, a parafa dugón rézkupakkal. Ebben az üvegcsében tartottuk a „rákszemek"-nek nevezett hófehér golyócskákat. Az járta róluk, hogy valamelyik öregapám hozta őket a Töröcske-patakból még a tizenkilencedik században. Voltaképpen vedlő rákok kitinpáncéljának mészmaradványai voltak, melyeket mi gyógyászati eszköznek használtunk. Szemnek mondták, mert kettesével bújtak meg a rákok gyomrában; az átváltozón növekvő állatok tartalék ásványául szolgáltak. Ha belement a szemembe valami, például aratáskor a toklász-pelyva, amit a récéi miatt nem lehetett könnyen eltávolítani, jött a nagymama a rákszemekkel. A rákszemet a szemhéj alá csúsztatta, és a szemhéjat háromszor le-fel mozgatva így imádkozott„Boldogasszony beletette, boldog lánya vegye ki." Akkoriban csodának számított, hogy a kúra sikerült, s messzi házakból jöttek a parasztok, ha beleesett a szemükbe valami. A tapasztalati tudás egyszerűségén és a megfigyelés nagyszerűségén mit sem változtat az a kézenfekvő magyarázat, hogy nem az imádság, hanem a mészgolyócskák adszorbeáló képessége hatott. S mit mond nekünk a pszichoanalitikus etnológia, a Boldogasszony róheimi értelmezése, mely kimutatja, hogy a Boldogasszony, a tündér és a boszorkány annak az anyának a változatai, akit mint mellet a szánk, mint tekintetet a szemünk kívánt? Azt, hogy amikor feleszmélünk, az anyanyelvvel kerülünk szembe, miáltal az ismeret az első adósság, melynek saját etikája van. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a szembe szállt szemerke anyag a lelkiismeret tisztátalanságát jelképezi - mint mondani szoktuk: szemei árulják el a hazugot, a kapzsit, a szemest, aki azt hiszi, hogy neki áll a világ. Vissza