Farkasvér

Előszó

Részlet a könyvből:
A hús nyomán
Sötét lucfenyőerdő állott mogorván a befagyott folyó mindkét oldalán. A mai szél megfosztotta a fákat fehér dérruhájuktól s ezek most, mintegy egymásnak hajolva, sötéten és vésztjóslóan állottak a hunyó világításban. Mérhetetlen csend uralkodott a tájon. A tájék maga volt az elhagyatottság, élettelen és mozdulatlan, oly kietlen és hideg, hogy szelleme már nem lehetett a szomorúságé sem. Valami nevetés bujkált benne, nevetés, mely borzasztóbb volt a szomorúságnál is, nevetés, mely örömtelen volt, mint a szfinksz mosolya, nevetés, mely hideg volt, mint a fagy és mintegy része a csalhatatlanság bősz marconaságának. Az örökkévalóság uralkodó és érthetetlen bölcsesége nevetett az élet hiábavalósága és az élet erőlködései felett. A vadon volt, az a bősz, dermedt szívű Északi Vadon.
De mégis volt itt élet szerte a földön, dacos, csak azért is élet. Lent, a befagyott vízmederben egy farkaskutya-fogat küszködött. A kutyák durva prémbundáját letépte a dér. Leheletük párája megfagyott a levegőben, amint kigőzölgött szájukon és gomolyogva ülepedett bundájukra, jégkristályokat alkotván. A kutyákon bőrheveder volt s bőristráng kötötte őket a szánhoz, amelyet húztak maguk után. A szánnak nem volt talpa. Erős nyirfakéregből készült és egész alapjával a havon feküdt. A szánkó eleje fölfelé csavarodott, mint egy tekercs, hogy letapossa és lenyomja a hó áradatát, mely mint egy hullám elborította a szánt. A szánon, jó erősen megkötözve, hosszú, keskeny, téglaalakú láda volt. Még más holmi is volt a szánon. Vissza