Fülszöveg
"A történetírást mindig sokkal jobban foglalkoztatja a kezdeteknek a kérdése, mint a hanyatlásé és a bukásé. Hérodotosz óta, sőt már régebbtől fogva, a családok, a nemzetek, a királyságok, a társadalmi formák és az eszmék eredete foglalkoztatja a leginkább az emberi szellemet. A középkori történelemben például oly szorgosan kerestük a modern kultúra gyökereit, hogy már-már úgy látszik: a középkor alig több, mint a reneszánsz előjátéka.
Pedig a történelemben, miként a természetben is, egyenlő súlya van születésnek és halálnak. A civilizáció túlérett formáinak látványa legalább annyi felismerést kínál, mint a friss formák növekedése. És néha rá kell ébrednünk, hogy egy kor, amelyben eddig főként az új eszmék születését kerestük, valójában az elfakulás és hervadás időszaka.
Az olvasó kezében levő könyv a XIV. és XV. század történelmét tárgyalja, s lezáró korszaknak, a középkor végének tekinti e századokat. E felfogás akkor alakult ki a szerzőben, amikor megkísérelte mélyebben...
Tovább
Fülszöveg
"A történetírást mindig sokkal jobban foglalkoztatja a kezdeteknek a kérdése, mint a hanyatlásé és a bukásé. Hérodotosz óta, sőt már régebbtől fogva, a családok, a nemzetek, a királyságok, a társadalmi formák és az eszmék eredete foglalkoztatja a leginkább az emberi szellemet. A középkori történelemben például oly szorgosan kerestük a modern kultúra gyökereit, hogy már-már úgy látszik: a középkor alig több, mint a reneszánsz előjátéka.
Pedig a történelemben, miként a természetben is, egyenlő súlya van születésnek és halálnak. A civilizáció túlérett formáinak látványa legalább annyi felismerést kínál, mint a friss formák növekedése. És néha rá kell ébrednünk, hogy egy kor, amelyben eddig főként az új eszmék születését kerestük, valójában az elfakulás és hervadás időszaka.
Az olvasó kezében levő könyv a XIV. és XV. század történelmét tárgyalja, s lezáró korszaknak, a középkor végének tekinti e századokat. E felfogás akkor alakult ki a szerzőben, amikor megkísérelte mélyebben megérteni a Van Eyck testvéreknek és kortársaiknak a művészetét, vagyis igyekezett a kor életének teljes összefüggésében látni alkotásaikat, s ily módon kibogozni azok jelentését. Eközben bebizonyosodott számára, hogy a korszak civilizációjának különböző megnyilvánulásaira sokkal jellemzőbb az, ami a múlthoz köti őket, mint a jövő bennük rejlő csírája."
"Ma már nehezen tudjuk elképzelni a művészet akkori helyzetét. Kevés maradt fenn abból a környezetből, amelybe a műalkotásokat helyezték, és maguk a műalkotások is csak kis számban maradtak ránk. Ezért olyan felbecsülhetetlen annak a néhány munkának az értéke, mely a magánéletet mutatja be. Ebből a szempontból egy festmény sem hasonlítható ahhoz a portréhoz, amelyet Jan van Eyck festett Giovanni Arnolfiniről és feleségéről. A festőnek ez egyszer nem isteni lények méltóságát kellett ábrázolnia, vagy főúri gőgöt kiszolgálni; szabadon követhette ihletét, barátait festette le házasságuk alkalmából. Vajon csakugyan a Flandriában Jean Arnoulphinnek nevezett luccai kereskedőt ábrázolja ez a kép? A lefestett személyek mindenesetre Van Eyck barátai voltak, ezt ő maga tanúsítja képe szignálásával, leleményesen és gyengéden; a tükör fölött ez a felirat áll: Johannes de eyck fuit hic, 1434, »Jan van Eyck volt itt«. Azt hinnők, még egy perce sincs. Hangja mintha ott lebegne a szoba csöndjében. A képből az a gyengédség és mélységes béke árad, amelyet csak Rembrandt talált meg újra. Hirtelen kitárul a kor derűs alkonyórája, amelyet - úgy hisszük - ismerünk, és mégis hasztalanul keressük a kor oly sok megnyilatkozásában. Itt a szellem végre boldog, egyszerű, nemes és tiszta, mint a korabeli magasztos egyházi zene és a megindító népdal."
Vissza