Izergil anyó/Éjjeli menedékhely/Az anya/V. I. Lenin (orosz nyelvű)

Fülszöveg

Részlet:

Ezeket a történeteket Besszarábiában, Akkerman alatt, a tengerparton hallottam.
Egyszer egy este, a napi szüret végeztével, az a moldvai csoport, amellyel dolgoztam, a tengerpartra indult; Izergil anyó és én a venyige sűrű árnyékában maradtunk. A földön hevertünk, hallgattunk és néztük, miként olvadnak szét az éjszaka mély sötétjében azoknak sziluettjei, akik a tenger felé indultak.
Azok csak mendegéltek, daloltak, kacagtak. A férfiakat mintha bronzból öntötték volna; dús, fekete bajuszt, vállig érő sűrű, göndör hajat, rövid ujjast és bő nadrágot viseltek. Az asszonyok, lányok vidámak, rugalmasak; szemük sötétkék, az ő bőrük is olyan, akár a bronz. Az enyhe, könnyed szellő pajkosan játszott kibontott, selymes fekete fürtjeikkel, és meg-megcsörrentette a közéjük font érméket. A szél csendes, széles hullámban hömpölygött, de olykor mintha láthatatlan palánkon szökkent volna át, vad rohamot lökött előre, fantasztikus sörénnyé zilálta a nők haját, és fejük körül lobogtatta szilajon. Ettől olyan furcsáknak, meseszerűeknek tetszettek. Mind messzebb és messzebb távolodtak tőlünk; az éjszaka és a képzelet egyre gyönyörűbbé öltöztette őket. Valaki hegedült... egy lány mély, lágy alt hangon énekelt... kacagást hozott felénk a szél...
A levegőt teljesen átitatta a tenger csípős szaga és a föld zsíros párája, melyet röviddel az est leszállta előtt bőven meglocsolt a zápor. Az égen még most is ott kóválygott néhány különös alakú, színű, cifra felhőfoszlány; emitt fakók, hamvaskékek, amott halványfeketék vagy barnák, csúcsosak, mint a sziklatörmelék. Közöttük szelíden ragyogott egy-egy aranycsillagpettyes, sötétkék égszelet. A hangok, illatok, felhők és emberek mind-mind különösen szépek, búsak voltak, és egy csodás rege kezdetének tetszettek. És mintha megállt volna minden növés, gyarapodás, mintha minden haldoklott volna. A hangok zaja elhalkult, amint távolodott, utoljára szomorú sóhajjá csitult.
- Miért nem tartasz velük? - kérdezte Izergil anyó, fejével intve.
A kor kétrét görnyesztette, hajdan éjfekete szeme megfakult, és szüntelen könnyezett. Száraz hangja furcsán kongott, recsegett, mintha a csontjaival beszélt volna.
- Nincs kedvem! - feleltem.
- Ejnye!... Ti oroszok mind aggastyánnak születtetek. Mindegyiketek komor, akár a démon... A mi lányaink félnek tőled... Pedig fiatal vagy és erős... Vissza