Iványi-Grünwald Béla festőművész gyüjteményes kiállítása

Előszó

Polgári rend és erkölcs dolga, hogy ki-ki a maga ajtaja előtt seperjen. A művészet is bátran élhet ezzel az elvvel, oly értelemben, hogy a festő mindenekelőtt a maga házatája körül fessen. Az intim környezetfestésnek a régi németalföldi mesterekig terjedő, hatalmas multja van. Hogy alkotó ereje ma is mennyire eleven, arra nézve európaszerte temérdek példa akad. Úgy látszik, hogy a festészet az egyszer vászonképesnek bizonyult magánéletet egyszersmindenkorra beiktatta képtárgyai sorába. Sok igazság van abban, hogy a rendkívüli, az "attrakciós" témákat mellőzve válik meg valójában, ki a festő a talpán. Igaz, hogy az egyházi és történelmi kompozíciók fénykorában a festői lélekzet olyan nagystílű volt, hogy a téma minden irodalmi tágulását elbírta. Viszont az is kétségtelen, hogy a mult századbeli akadémizmus és annak újabban felbukkanó, modernizált kiadása a maga meddő nagyképűsködésével olyan elrettentő példa, amellyel szemben minden ragaszkodásunk és figyelmünk csak annál melegebben fordul az ember és természet meghitt egységében gyökerező festői jelenségek felé. Reprezentatív látványosságok, messzire utaló taglejtések helyett a magánélet intím világát keressük. Ami ezen a szűk határon túl van, úgyis csupa tragikus bizonytalanság és vészes izgalom. Érthető tehát, ha a művész csak addig nyújtózkodik, amíg magánéletének takarója ér, amelybe jó melegen és biztonságosan beburkolódzhatik. A művészeti szociális doktrinér követelői hiába kongatják immár évtizedek óta ennek a művészeti privatizálásnak a lélekharangját. A különböző színű és jelvényű állami parancsuralmak is hiába erőltetik a művészet monumentalizálását. Világszólamaik görcsbe merevedve magaskodnak a tömegek milliós nyilvánossága fölé, de az igazi művészet tápláló lelki nedvei jórészt ma is az egyén csöndes meghúzódásában rejlenek. Vissza