Hétköznapi történet

Előszó

Egyszer nyáron Gracsy falvában Anna Pavlovna Adueva gazdag földbirtokosasszony házában már pirkadáskor fölkelt mindenki, a háziasszonytól kezdve Barboszig, a láncos kutyáig.
Csak Anna Pavlovna egyetlen fiacskája, Alekszandr Fedorycs aludt úgy, ahogy egy húszéves ifjúnak dukál aludnia, hősi álommal; a házban pedig mindenki kapkodott, sürgött-forgott. Azonban mégis lábujjhegyen járt valamennyi és suttogva beszélt, hogy föl ne ébressze a fiatal urat. Ha valaki csak egy kicsit kopogott, vagy hangosan megszólalt, Anna Pavlovna tüstént föltűnt, mint valami bősz nőstényoroszlán és a vigyázatlant szigorú szidással, sértő címekkel, sőt olykor, haragja és ereje szerint, hátba düföléssel büntette.
A konyhában hárman tíz ember helyett dolgoztak, ámbár az egész úri család csak Anna Pavlovnából, meg Alekszandr Fedorycsből állott. A kocsiszínben törölgették és megkenték a kocsit. Mindenki el volt foglalva és izzadásig dolgozott. Csak Barbosz nem csinált semmit, de ő is részt vett az általános mozgásban a maga módja szerint. Ha elment mellette a lakáj, a kocsis, vagy elsuhant a szolgálóleány, megcsóválta farkát és gondosan megszagolta, és mintegy a szemével azt kérdezte: megmondják-e nekem végre, mi ez a kavarodás ma minálunk?
Ez a kavarodás pedig azért volt, mert Anna Pavlovna elengedte a fiát Pétervárra, hogy szolgálatba lépjen, vagy ahogy kifejezte magát: embereket látni és magát megmutatni. Gyilkos nap volt ez számára. Ettől olyan szomorú és zilált. A nagy sürgés-forgásban gyakran kinyitja száját, hogy valamit parancsoljon és hirtelen megáll a szó közepén, hangja cserben hagyja, félre fordul, s ha ráér, letörli könnyét, s ha nem ér rá, leejti az uti ládába, amelybe maga rakta be Szasenjka fehérneműjét. A könnyek régóta forrnak szívében; föltolulnak a torkába, szorítják a mellét, s minden pillanatban készek három patakban ömleni; ő azonban mintha csak a búcsú pillanatára tartogatná őket, csak néha ejt el belőlük egy-egy cseppet... Vissza