Itt voltam...

Előszó

A kapuban - ezt a címet adta előszavában Rákosi Jenő, amikor egy Benedek Elek nevű fiatal író meséskönyvét tessékelte be az irodalomba. Jócselekedet volt ez az előszó, s a jócselekedetnek legszebb jutalma az, hogy sokasodik és szaporodik. Hány ifjú író könyve elé állott aztán Benedek Elek ugyanilyen tessékelő mozdulattal! Utolsó írása - amely kinyomtatva temetése napjára érkezett meg - éppen ilyen előszó volt.
Rákosi Jenő előszavából még mindig sarjadnak az új hajtások: eljutván abba a korba, amikor már tőlem is kérik fiatal írók az irodalomba invitáló gesztust, átveszem a szent örökséget s kiállok magam is a tárt kapu elé. Ma féltékenyebben őrzik a helyüket az öregek és - ezer okból - türelmetlenebbül tolonganak a fiatalok, mint Rákosi Jenő és Benedek Elek idejében; de ez csak azt a kötelességet rója a kapuban állóra, hogy akit bebocsáttatásra érdemesnek tart, annak erősen megszorítsa a kezét s húzza be a künn tülekedők közül.
Ezzel a gondolattal, ezzel az érzéssel olvasom el minden hozzám forduló fiatalember írását. De jaj, micsoda kapuban állok ma s ki az, akit be akarok tessékelni rajta? A kapu torka feketén tátong s a vendég nem a maga lábán igyekszik: koporsóban hozzák. Fiatalasszony, életnek-írásnak szép reménysége - halva. Fagyos kezében egy tüzes, rövid élet félignyílt bimbója, féligérett gyümölcse. Halhatatlanságra kevés, tiszavirágemlékezésnél többet érdemel. A bimbóban már benne van a virág, de ezt csak Isten látja. Mi emberek hogyan adjuk meg a bimbónak azt, ami a virágot illette volna? Vissza