Ítéletidő I-III.

Előszó

Részlet a könyvből:

A Rákóczi-tér kellő közepén két hársfa állott. A hársfák együtt ébredtek a tavasszal, együtt aranylottak - mézsárga, illatos virággal borítottan - a napfénnyel telített nyárral és együtt szundítottak a téllel. De nemcsak a természet változásaival tartottak lépést, hanem azonkívül mintha együtt élték volna a kisvárossal annak mindennapi életét is. Harmatos reggeli ébredés után szélcsendben is élénk kandisággal forgatták leveleiket, kis gallyaikat, mintha csak tevékeny részt vennének a körülöttük zajló forgatagban. Dél táján ernyedten pihent a lombjuk, ügyet sem vetettek az innen-onnan feléjük kerekedő szél incselkedésére. Estére bezárkóztak a sötétségbe és meghitt, baráti beszélgetést folytattak.
Az egyik hársfa bizonyos idő óta panaszkodott az ilyen, bizalmas beszélgetések alkalmával.
- Valami őrlő fájdalom van a derekamban, - mondta a másiknak, - azt hiszem nem bírom sokáig, rövidesen össze fogok roskadni!
- Ugyan, - tiltakozott a másik, - hogy beszélhetsz ilyet? Nem olyan korhatag még a mi testünk, hogy ne tudna ellenállani a szúnak! Én nem emlékszem pontosan, te jobban tudod fejedben tartani az ilyesmit: hány éve is annak, hogy itt állunk?
- Tizenkettő. Pontosan tizenkettő.
- Látod. Akkor még nem is vagyunk javakorbeliek, éppen csak serdülők, ezután fogunk belépni az igazi férfikorba. Még nőni is fogunk. Vissza