Előszó
Esztergom várának külső udvarában semmi változás sem látszott. Nyugalomban, békésen folyt minden a maga rendjén. Az emberek pontosan végzik munkájukat, - merthogy így parancsolta a beteg Géza fejedelem felesége, Sarolta nagyasszony.
A fejedelem betegségéről is csak halkan, lopva beszélnek. Mindenki végezze munkáját, - így szól a parancs. A hiábavaló szószaporítást soha nem szerették a várban. Magyar embernek nem is természete, idegen meg hamar leszokik róla.
De a látszólagos nyugalom csak nagy viharokat megelőző csend. Nincs olyan egyszerű közembere a várnak, aki ne sejtené, hogy Géza úrnak, Árpád vezér dédunokájának napjai meg vannak számolva.
A várudvaron most megy át Anasztáziusz, a német püspök. Lehajtott fejjel egyenest a belső kapu felé tat. A kapu kinyílik előtte.
Két katona áll őrt a kapu előtt. Mind a ketten a pap után néznek. Köszönnek. Az öregebbik homlokához emeli kezét, a fiatalabbik még meg is hajlik mélyen.
Az idősebbik katona, Jutacs, előbb óvatosan körülnéz, nincs-e a közelben valaki, aztán halkan mondja fiatal társának: - Te Sebő. Jó lenne, ha István úr idejében megérkeznék Erdélyből...
- Nem is tudom, miért kellett most olyan hosszú útra indulnia?
- A fejedelemasszony kívánsága volt, hogy István úr az Erdelyi tartományba menjen az ő testvéröccsének, Gyulának látogatására. De azóta már vissza is jöhetett volna.
Vissza