Előszó
Részlet a kötetből:
János kertész víg ember volt. Szerette a névnapokat, disznótorokat, lakadalmakat. Meg is hívták a fejérváriak minden alkalommal. Egyszer azonban hogy hazafelé dülöngött,...
Tovább
Előszó
Részlet a kötetből:
János kertész víg ember volt. Szerette a névnapokat, disznótorokat, lakadalmakat. Meg is hívták a fejérváriak minden alkalommal. Egyszer azonban hogy hazafelé dülöngött, belekapaszkodott tréfából egy paripának a legyezőjébe. A paripa oldalba rúgta. Attólfogva János kertész nem volt többé vig ember.
Hívhatták torba, névnapra, lakadalomra, nem ment el. Csak búsult és fogyott. Csak lézengett a kertben.
Egy őszi napon, mikor már vetkőztek a fák, leült a kert fala mellé, a nap melegére, a kajszibarackfa sárga leveleire. És magához intette a fiát.
- Jancsikám! Üj le ide elém, a gyepre.
A fiú falevelet gereblyélt. Letette a gereblyét. Tizenkét esztendős gyerek volt akkor, pufók, mint a kulacs és borzas, mint a pemet. Az apja korán munkára szoktatta. Persze csak könnyű munkára, aminőt gyerek birhat. Iskolába nem járt (Nem volt még akkor iskola Magyarországon, csak egy-két papi-iskola, de az se gyerekeknek).
Jancsi leült hát az apja elé, és okos szemmel pislogott reá. Az apja ünnepies hangjából érezte, hogy valami komoly beszéd következik.
- Én már nem sokáig élek, - kezdte az apja azon a rekedt susogó hangon, ahogyan a mellbajosok beszélnek. - Érzem, hogy lehullok én is, mint a falevél.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal