Előszó
Részlet a könyvből:
"János kertész víg ember volt. Szerette a névnapokat, disznótorokat, lakodalmakat. Meg is hívták a fejérváriak minden alkalommal. Egyszer azonban, hogy hazafelé dülöngött,...
Tovább
Előszó
Részlet a könyvből:
"János kertész víg ember volt. Szerette a névnapokat, disznótorokat, lakodalmakat. Meg is hívták a fejérváriak minden alkalommal. Egyszer azonban, hogy hazafelé dülöngött, belekapaszkodott tréfából egy paripának a legyezőjébe. A paripa oldalba rúgta.
Attól fogva János kertész nem volt többé víg ember.
Hívhatták torba, névnapra, lakodalomra, nem ment el. Csak búsult és fogyott. Csak lézengett a kertben.
Egy őszi napon, mikor már vetkőztek a fák, leült a kert fala mellé, a nap melegére, a kajszibarackfa sárga leveleire. És magához intette a fiát.
- Jancsikám! Ülj le ide elém, a gyepre.
A fiú falevelet gereblyélt. Letette a gereblyét. Tizenkét esztendős gyerek volt akkor, pufók, mint a kulacs, és borzas, mint a pemet. Az apja korán munkára szoktatta. Persze csak könnyű munkára, aminőt gyerek bírhat. Iskolába nem járt. Nem volt még akkor iskola Magyarországon, csak egy-két papi iskola, de az se gyerekeknek.
Jancsi leült hát az apja elé,és okos szemmel pislogatott reá. Az apja ünnepies hangjából érezte, hogy valami komoly beszéd következik."
Vissza