Isten keresése

Előszó

Részlet:
Második fejezet
Az Isten, aki halhatatlan
A történelmi eseményeknél nemegyszer sokkal fontosabb lehet az, ami nem következett be. Van, amikor nem az számít, ami volt, hanem az, ami minden valószínűséggel dacolva, csökönyösen el- és elmaradt. Jó példa a huszadik század. Rengeteg minden történt ebben az évszázadban, amitől elámultunk, s rengeteg minden, amitől a hátunkon futkos a hideg azóta is. Ám egy bizonyos szempontból - az emberi spiritualitás szempontjából - az a legkülönösebb, hogy Istennek valahogy semmiképpen sem sikerült meghalnia. Sokan, és igen magabiztosan jövendölték, hogy a tömegek, s kivált a művelt rétegek vallásos hite felhígul és elenyészik. Nem így történt. Isten valamiképpen életben maradt, sőt meg is erősödött. Az emberek elméjében és szívében a személyes, eleven Isten fogalma világszerte jelenvalóbb és valóságosabb a huszadik század végén, mint valaha.
Ez a különös "nem-esemény" megérdemli, hogy közelebbről is szemügyre vegyük. Először is: az emberiség szívében mindig igen határozottan volt jelen az Istenben való hit. Egészen a legutóbbi időkig nemigen lehetett olyan társadalmat találni, ahol az emberek többségükben (de a leggyakoribb, hogy kivétel nélkül) ne hittek volna - ha egészen primitív szinten is - valamiféle istenben vagy istenekben. A társadalmi szintű ateizmus a közelmúlt fejleménye. Ateistákról persze már a tizenhatodik században is járta a szóbeszéd. Sir Walter Raleigh-t és tudós baráti körének tagjait - például dr. John Dee-t az 1580-as években vádolták istentagadással, a vizsgálat során azonban kiderült, hogy mindössze a Szentháromság tanával kapcsolatban voltak fenntartásaik. Raleigh egészen bizonyosan hitt az isteni gondviselésben; History of the World című munkáját áthatja egy, az emberiség történelmét irányító, jótékony erő gondolata. Sok tekintetben ehhez hasonló az ugyancsak ateizmussal gyanúsított Sir Francis Bacon világszemlélete. Vissza