Irók a viharban

Előszó

Előszó helyett álljon itt e jelkép, amelynek jelentése mennél bizonytalanabb, annál jelentősebb bizonyossággal illik ma az íróhoz. Az olvasót nem féltem: hiszen ő rég megszokta, hogy külön találja meg minden szimbólum külön értelmét - önmagában. Ezért inkább Verlain-re gondolok most, aki mintha napjaink számára adott volna bölcs tanácsot a híres versben: Szavaidat ne válaszd némi tévedés nélkül. Ó, muzsikát, csak muzsikát! A többi már irodalom... Ez pedig nem éppen veszélytelen dugáru ebben a gyanakvó, háborús világban. Maradok hát a „néma hegedű-nél", bár őszintén megvallva, nem is tudom, hogy honnan ismerem ezt a különös zeneszerszámot. Talán messzi gyermekkoromban láttam egyszer, apám valamelyik muzsikus-barátja kezében, vagy csak álmomban s azóta emlékezem rá? Lehet, nem fontos. Elég az, hogy mostanság egyre gyakrabban jut eszembe. Körülbelül mindig, valahányszor íráshoz hegyezem a ceruzámat. Néma hegedű. Kinek, minek szól, ha úgysem hallja más, csupán az, aki játszik rajta? Mert, hogy végre eláruljam: ez a leglényegesebb tulajdonsága. Vissza

Fülszöveg

Tizennégy költő és író írta ezt a könyvet. Tizennégyen azok közül, akik a szellem és a lélek mezején járnak rendíthetetlenül, miközben a lélektelenség és a szellemtelenség korát éljük.
Tizennégyen azok közül, akik gondolkoznak és érzések gyenge, de öröktől fogva és örökké élő hangjaival akarják legyőzni e kor erős, de múlékony masztodonjait. Nincs semmi, ami összefogja e tizennégy írást, sem esztétikai formula, sem egységes világkép, sem irodalmi előirányzat, - csak az a vágy, hogy elmúljék tőlünk ez a keserű kor. Tizennégy költő és író, akik a lehetőségek korlátai között, a kimondott szavak erejével, vagy sokszor a kimondatlan szavak még nagyobb erejével hirdetik a kor szellemével szemben a szellem eljövendő korát.

Ma senki sem mondhatja: "Ne zavarjátok köreimet". A ma lerombolja a lélek várait, feltöri a magány gyöngyházkagylóját felriasztja és elűzi az éjszakák fáiról az álom madarait. A ma: ez a minden történelmi viharnál nagyobb vihar ugy zakatol a válság felett, mintha hangját kizárólag emberi és ezért mindennél rettenetesebb eszközöktől venné kölcsön. A viharban, az istenilétben szól szavával a költő, az író. Szava százszor olyan fontos, mint más időkben, hiszen a jobbik emberi lélekből fakadt szóval a vihart szeretné túlszárnyalni... Az író, a költő szava: tett és cselekedet, tett a tettek ellen és cselekedet a cselekedetekkel szemben. Az író szavát meghallani, a költő imáját meghallgatni: szintén tett, cselekedet, - a legszebb és a legjobbak közül való.
Ezek az írók és költők, akik ezt a kötetet irták, a betű és a betűk lelkének katonái. Őrt állnak a viharban. Vissza