Irodalom 4.

Előszó

A XIX. század második harmadában új művészeti irányzat jelenik meg Európában: a realizmus. Megszületése ugyanúgy reakció a polgári átalakulással járó jelentős politikai, gazdasági és szellemi változásokra, mint a romantika (a francia irodalomban pl. a két irányzat képviselői egymás kortársai voltak). Míg azonban a romantika (elsősorban annak „passzív" ága) a társadalmi viszonyoktól idegenkedve elfordul a valóságtól, a realista művész annak pontos ábrázolására törekszik. A realizmus tehát ebben az értelemben a romantika ellenhatásaként jött létre. A művészek azt jelenítik meg, amit látnak, s a kor embere - aki maga is realistává válik, hiszen jövőre vonatkozó álmait a valóságra építi - ezt el is várja tőlük.
Szerb Antal idézett gondolata pontosan megragadja azt a társadalmi szituációt, mely a realizmus kialakulásához vezetett: a polgári állam létrejötte viszonylagossá, relatívvá tette a hagyományos emberi és erkölcsi értékrendet, megkérdőjelezte a nagy történelmi és emberi célokat. A modern individualizmus előtérbe kerülésével az egyén elmagányosodott, elidegenedett önmagától és a közösségtől. Lassan kialakult benne az a modern életérzés, mely a századvég és a XX. század emberére lesz majd igazán jellemző.
A múlt század második felének közepén a valóság egyre részletesebb és pontosabb ábrázolására törekedve megjelenik a naturalizmus. A hatvanas-hetvenes években pedig a valóságábrázoló realizmus mellett megszületik egy olyan esztétikai alapelv, mely a művészetet nem eszköznek, hanem célnak tekinti, leszűkítve ezzel társadalmi szerepét. Az irányzat (l'art pour l'art) elsősorban Franciaországban hódít, s előkészíti a századvég új, egymás mellett fellépő stílusirányzatait.
Vissza