Irodalmi ellenzéki mozgalmak a XIX. század második felében

Előszó

Irodalmi életünkben 1860 körül új jelenség tűnik fel és évtizedeken át egyre erősödik. Ellenzéki és hivatalos irodalom harca ez. Nem mintha korábban nem éltünk volna meg elkeseredett éles vitákat: elég a prozódiai, a nyelvújítás körüli, a grammatikai harcra, Bajza és Döbrentei párviadalára emlékeztetni. De van valami, ami a régebbi csatározásokat megkülönbözteti azoktól, amelyeket a század második felében Vajda János, Tolnai Lajos és mások, az úgynevezett irodalmi ellenzék folytatnak ellenfeleikkel. A korábbi harcokat többé-kevésbé egyenlő pozíciójú írók vívták, akiknek erőviszonyai között csak a tehetség mérete és a hívek változó száma okozott különbséget; a későbbiekben a szembenálló írók helyzete feltűnően különbözik. Itt ugyanis többnyire fiatal írók küzdenek egy kis csoport ellen, amely megszállta és fennhatósága alatt tartja az irodalmi élet legfőbb bástyáit s magának foglal le minden anyagi és erkölcsi elismerést. A kirekesztetteknek úgy tetszik, hogy e bástyákban egy zárt klikk ül, amely csak megbízható híveit ereszti oda. Ezért természetesen ők is összeverődnek, ha nem is zárt szervezetbe, csak laza csoportokba. Az elfogadott szóhasználattal összhangban az utóbbiakat értjük irodalmi ellenzéken, nem az uralkodó politikai-társadalmi rendszer, hanem a hivatalos irodalom ellenzékét, azon írókat tehát, akik ilyen vagy olyan okból kóbor farkasok módjára az irodalmi élet erdejében mintegy szabadég alatt tanyáznak, s szegényen, kitagadottan, keserűen néznek a hivatalos pozíció napján sütkérező pályatársaik jól ellátott kis csoportjára. Vizsgálódásainknak egyik fontos szempontja lesz, mennyiben volt az irodalmi ellenzék egyben politikai-társadalmi ellenzék is. Eleve azonosítani azonban a kettőt azzal a következménnyel járhatna, hogy a kor irodalmi harcainak egy részét kizárnók látókörünkből. Vissza