Íróarcképek

Előszó

Sokan büszkén, mások irigyen - vagy épp megmosolyogva beszéltek a gazdálkodó-festőről, Nagy Imréről. Akik mosolyogtak - nem a festőnek, a gazdálkodó művésznek szánták elnéző derűjüket. Amolyan úri kedvtelésnek nézték-vélték kis mintagazdaságát, amely - egyébként anyagi függetlenséget biztosított neki, de nemcsak ennyit. Hozzátartozott lényéhez, ha úgy tetszik, művészetéhez is. Nemzedékeken át őseitől örökölte azt a gazdaszemléletet, amellyel nap mint nap számba vette házatáját és - immár művészként - végig-végigpillantott azon a képletesen értendő "gazdaságán" is, amelybe beletartozott a természeti környezet - de elsősorban nem a "Nagyvilágé", hanem azé a népé, amelyből vétetett, amelyet magáénak vallott, amelynek jövőjéért aggódott. Ennek a népnek a szemszögéből nézte a Nagyvilágot. Talán ezért vált érdekessé mondandója a Nagyvilág számára is.
"Itt minden megváltozik. Száz év alatt felismerhetetlenné alakul a táj is. Hírt kell adni a jövőnek arról, mi volt itt, hogyan éltünk itt valamikor" - mondogatta, és megfestette a Zsögödi emléket, a Hol volt, hol nem voltot, megfestette pisztrángos patakjait, reggeli harmatban fürdő fenyveseit. Megfestette faluját, annak utcáit-házait, embereit. És megfestette - szinte apokaliptikus látomásait is, egy világ pusztulásáról, egy világéról, amelyet magáénak tudott, amelyben otthon érezte magát. Mindent, ami körülvette, tulajdonának tudott, amit ha meg nem is védhetett maradéktalanul, képmását mennél teljesebben fel kívánta mutatni a jövendőnek. Gazdaságához tartozónak tekintett mindent, ami ecsetjére kívánkozott. Vissza