Marika kérdi: Miért?

Előszó

Az emberek könnyen felejtenek. Nagyon is könnyen. Nemcsak olyasmit, amire nem szívesen emlékeznek; ez még érthető volna. De megfeledkeznek még a kellemes, örömteli élményekről is, amelyekről azt hitték, hogy örök időkre bevésődtek emlékezetükbe. Fiatal anyák kinevetik az embert, ha azt tanácsolja nekik, jegyezzék fel kis kedvencük életének minden megnyilvánulását egy darabka papírra, egy füzetbe, vagy naplóba. Hát el tudja azt valaki képzelni, hogy ők megfeledkezzenek róla, milyen aranyos kis fintort vágott a kicsike, ha nedves volt, vagy mekkorát visított örömében, amikor meglátta a tejes üveget? Nem! Az ilyesmit soha, soha sem lehet elfelejteni!
És azután egy napon mégis csak ráeszmélnek a szomorú valóságra, hogy bizony hiába keresik emlékezetükben a régi képeket. Eltűnt az a sok apró, boldogító kis esemény a csöppség életének első idejéből, végérvényesen beleveszett az idő rohanó sodrába!
Aki gyermekéről naplót vezet, megment magának egy csomó életörömöt. Én a naplóírást leánykám születése után néhány nappal kezdtem meg. Az első hetekben főleg a gyermek testi fejlődésére vonatkoztak a bejegyzések, de már egészen rövid idő alatt megfigyelhettem, hogy a kicsike mind jobban megszokja környezetét. Hamarosan végigfutott az első mosoly az imádott arcocskán, a két kis kar az ismerős személyek felé nyult, az örökké éhes és szomjas szájacska pedig primitív hangokat formált. Az első gügyögésből rövidesen érthető szavak fejlődtek, rövid mondatok tevődtek össze, kivánságok és követelések fejeződtek ki bennük. Azután egy szép napon elhangzott az első öntudatos "én": egy apró emberpalánta öntudatra ébredt és saját életét kezdte élni. Vissza