Előszó
Részlet a könyvből
Lassú léptekkel haladt Tanja a tavaszi áradástól megduzzadt folyó partján. Leszegte fejét és idegesen forgatott egy papírtekercset a kezében; akták voltak, amelyeket tegnap hozott el az irodából, hogy otthon intézze el őket. Tanja egyetemi hallgató volt; de szegény, mint a templom egere és ezért a Gubiszpolkomban (kerületi végrehajtóbizottság) titkárnői alkalmazást vállalt.
Ma valami lehangolta és felizgatta. Maga sem tudott tisztába jönni vele, hogy mi; már reggel óta ezt a tompa, nyugtalanító nyomást érezte, amely csak nőtt percről percre. Minden erejével értelmes magyarázatot keresett erre az állapotara, de hiába.
- Talán zivatar jön, - mormolta félhangosan. Ha zivatar közeledett, mindig is olyan furcsa szorongás fogta el. Kissé megnyugodva felpillantott, a távolba nézett, bele az izzó naptól ragyogó égbe. Mélységes, titokzatos csönd reszketett a levegőben. Mintha maga a természet sem bízott volna a nap mosolyában s a készülődő vihartól félne ...
Magasan állott a víz. A hóolvadásból keletkezett rengeteg víztömeg nem fért el szokott medrében és mélyen kiöntött a földekre, a túlsó parton az elővárosból már nem is látszott egyéb, csak a házak teteje, a fák csúcsa s körülöttük a tajtékzó hullámok. Az idén a szokottnál nagyobb volt az áradás; dacos, féktelen, könyörtelen, ellentmondást nem tűrő...
Tanja pillantása most a lejtős partra esett, ahol a víz már csaknem az utat nyaldosta, a serdülő fűszálakat. Csodálatos! Az apró fűszálak határozottan szembeszálltak az árral.
Vissza