Irgalom

Előszó

Részlet a könyvből:
Irgalom

Jól tudtam már beszélni, járni, egy-két évvel lehettem iskola előtt, amikor egyszerre csak megjelent nagyatyám.
Nem láttam érkezni. Aludtam éppen, s hogy álomból ébresztett fel, ez még növelte riadalmamat. Megdöbbenésem fényénél most is jól látom anyám szobáját, ahol akkor a pamlagon feküdtem. Mintha igen tágas és világos lett volna, sok hajnali tengerzöld, tavaszi-mennykék, déli narancssárgák, néhány enyhe vidám piros, itt-ott valami aranyos s tarka keleti szőnyegek. S e sok meleg, színes világosság közt aludtam délutáni álmomat, mikor egy különös, rekedt hang ébresztett fel. Álmosan gubbaszkodtam fel a pamlagon, s egyenesen nagyatyámra láttam. Ott állott velem szemben az ajtóban.
Mintha senkihez sem hasonlított volna, akit eddig láttam. EGy lesoványodott óriás, egy meggörnyedt Mózes, állig fényes ódon feketében, iszonyú bozontosan. Haja, szakálla, koromszínű fürtjei, tincsei egész mellét, vállát befedték; csüngtek-csavarodtak súlyosan, mint valami fekete ólom. Mintha e sok súlyos szakáll húzta volna le vállai közé az óriás busa fejet, amelyből két nagy fekete szem meredt búskomoran, mint a kivert bikáé. Kaftánja, mintha bőrének fekete lebernyege lett volna, s vaskos Prémje mintha a sok szakállal együtt nyakából nőtt volna elő. Hosszú sötét harisnyák tapasztották szigorúan csontos lábaszárát, s a szandálok fogták feketén, szorosan lábafejét... Vissza