IPM 2009. január

Előszó

Részlet a könyvből:
Vajda Mihály filozófus, akadémikus:
Mivel határolja el magát a magasművészet a populáristól ma?
A kérdés jogos. Valaha - a XVIII.-XIX. században - a magasművészet a populáris művészet ellenfogalmaként lépett föl, s a megkülönböztetésnek a színvonal, a kifinomultság mellett megvoltak a maga egyéb ismérvei. A hagyomány erős érvei, a klasszikus eleven fogalma, az az intuíció, hogy a művész a közönség ,,alacsony" ízlését akarja-e kiszolgálni, vagy pedig elődeivel verseng, illetve saját démonát (zsenijét) követi. Mindezek és hasonlók rendszerré álltak össze ( a művészet kultúra egységes rendszerévé), amely természetesen nagy hibaszázalékkal működött, de képes volt az önkorrekcióra. Önkorrekció, ha a maga idejében alábecsült műfajokat és művészeket később fölértékelnek. Ilyen önkorrekció például a regény legitimizálása. A XVIII. században olyan csodálatos írók, mint Defoe vagy Fielding még a szórakoztató, alacsonyabb rangú irodalomhoz tartoztak, s csak jóval később fedezték fel, hogy mennyivel nagyobbak, mint az elit költője, a maga idejében a legnagyobbnak vélt Alexander Pope, vagy az esszéistaként örökéletű, de szépíróként elavult Joseph Addison. Még Goethe és Schiller is sokat vívódott azon, hogy mivel igazolható a Wilhelm Meister regényformája. Aztán a regény a XIX. század talán legjelentősebb magasirodalmi formájává vált. Vissza