Integratív Hírmondó 7.

Fülszöveg

Részlet a könyvből:
A gyászhoz fűződő szertartásokban - amelyeket persze nem a patológia területéről ismerünk legjobban - különösen markánsan mutatkozik meg a szertartás lényege. A szertartás által válik ugyanis lehetővé az átkelés az egyik létállapotból és a hozzá tartozó élmény-és cselekvési mezőből a másikba. Ez többek között összefügg azzal is, hogy a szertartás lényegi mozzanata az ismétlés és a leképezés, amennyiben a meghatározó közösségi rítusokban mintegy szimbolikus formában megismétlődnek, és ezáltal kezelhetővé válnak az emberi létre ható természeti folyamatok. A közösség és az egyén életét szabályozó szertartások ereje éppen ez utóbbival függ össze: a bennük megtestesülő folyamatok a természeti törvények erejével jelennek meg. Elég arra utalni, hogy kivétel nélkül minden szertartásban megjelenik valaminek a vége, s ezzel együtt valami újnak a kezdete, az elmúlás és keletkezés természeti ciklusainak megfelelően. A szertartás mintegy újratermeli a közösség saját... Tovább

Fülszöveg

Részlet a könyvből:
A gyászhoz fűződő szertartásokban - amelyeket persze nem a patológia területéről ismerünk legjobban - különösen markánsan mutatkozik meg a szertartás lényege. A szertartás által válik ugyanis lehetővé az átkelés az egyik létállapotból és a hozzá tartozó élmény-és cselekvési mezőből a másikba. Ez többek között összefügg azzal is, hogy a szertartás lényegi mozzanata az ismétlés és a leképezés, amennyiben a meghatározó közösségi rítusokban mintegy szimbolikus formában megismétlődnek, és ezáltal kezelhetővé válnak az emberi létre ható természeti folyamatok. A közösség és az egyén életét szabályozó szertartások ereje éppen ez utóbbival függ össze: a bennük megtestesülő folyamatok a természeti törvények erejével jelennek meg. Elég arra utalni, hogy kivétel nélkül minden szertartásban megjelenik valaminek a vége, s ezzel együtt valami újnak a kezdete, az elmúlás és keletkezés természeti ciklusainak megfelelően. A szertartás mintegy újratermeli a közösség saját színpadán, saját koreográfiájával és dramaturgiájával azokat a folyamatokat, amelyekkel szemben az ember e szertartások nélkül csak kiszolgáltatott lehetne. Vagy manapság divatos fogalmat használva, a szertartás maga egyfajta "refraiming"-nek tekinthető, s nyugodtan mondhatjuk, a két jelenség funkciója is rokonítható.
A primitív törzsi kultúrák tanulmányozása nyilvánvalóvá tette, hogy e szertartások mindenütt jelen vannak, amikor az ember, illetve környezete előtt az egyik létállapotból a másikba való átjutás feladata áll. Maguknak e szertartásoknak a szabályai is annak megfelelően válnak szigorúbbá, minél fenyegetőbbek a nem megfelelő átmenet következményei. Élet és halál, nappal és éjszaka, ifjú és felnőtt létezés határainak átlépése, a férfivé avatás, a születés, a házasság, egy közösségbe való belépés, illetve onnan való távozás - ez az a kör, amelyben az átmenet rítusai a legkifejezettebbek, s egyben a legszigorúbban szabályozottak. E tekintetben különösen fontos, hogy az összes ilyen típusú szertartásnak is szükségszerű eleme az előző életszakasztól való elhatárolódás, annak a múltba süllyesztése, "eltemetése", az tehát, amely a halállal kapcsolatos szertartásokban a központi tényező.
A szertartásban különös jelentőségű a küszöb átlépése, a küszöbé, amely, két fizikai vagy szimbolikus tér, mozgás és idő, néha két szoba, máskor két év, két élménymód, két élettér, stb. között húzódik. Ebben az értelemben a rituálék a sikeres küszöbátlépés segítik, mint sajátos átzsilipelő műveletek. Egyes kényszertünetek és a kultúrában meggyökeresedett szertartások hasonlósága - s hozzátehetjük: rokonsága - régóta ismert. A küszöbök átlépésének problémája a legtöbb kényszerbetegnél könnyen felismerhető. Néha ez a fizikai térben is megmutatkozik, volt betegünk, aki egy teljes éjszakát a fürdőszobában töltött, bármilyen gondosan is próbálta előkészíteni és megtervezni a küszöb fölött való átjutáshoz szükséges ideális lendületet és röppályát, nem merte elszánni magát a mozdulatra. Másik betegünk folyamatosan az idő múlását figyelte, hogy éppen órafordulókor el tudjon búcsúzni az előző időszakasztól, s ha erre nem is volt mindig lehetősége, arra mindenképpen ügyelt, hogy a fontos határkőnek számító időpontokból - reggel hét illetve este tíz óra, mint ébrenlét és alvás, nappal és éjszaka határa - búcsúszertartással ("szervusz hat óra, bocsáss meg, hogy elhagylak, holnap megint visszatérek") lépje át a megelőző és a következő időszakasz határát. Korábban - a hiányos gyászszertartás következményeiről szólva - már említettük, hogy amitől nem búcsúzunk el, ahhoz vissza sem tudunk térni. E tétel igazságát valószínűleg minden teoretikus fejtegetésnél érzékletesebben igazolhatja a fent idézett beteg. Nyilvánvaló, hogy mind a köszönésben, mind a búcsúzásban, mind egyéb az időt strukturáló és határoló konszenzuális közösségi gesztusokban hasonló funkciót ismerhetünk fel.
2 Vissza