Előszó
Hunyorgó szemmel
karba tett kézzel nézni a szürkülő horizontot, a semmittevés, az unalom, tévé
előtt fojtogatni elintegető időnket, lassan ölő méreg. Kéjenc szörny, mely fogai
közé nyeli kapálódzó, elhaló áldozatát. Rád törő gyilkos, aki szorítja nyakadon a
hurkot. Kapkodva levegő után meddig bírod még az ellenállást? Utolsó rándulásodra figyel, hogy kezdhesse kirablásod. Míg a temető csöndjében végre pihensz, szétszórhassa kimért időd meddő harácsolásait.
De nem hagyom mindig konok magam, ameddig szívem hűtlenül nem kontráz. Belekezdek e tizenhatodik könyvembe. Ledorongolom az útonálló lehetetlenítőket. Még a készlet tart, rakosgatom témáimat a kétszázadik oldalig. Merészségem kihívás a sors ellen, de megkockáztatom.
A magát hajszoló
rohanó tömeg keveset, egyre kevesebbet olvas. írhatna, van tehetsége hozzá,
de fanyarul legyint a kolléga: minek, úgysem lapoz bele senki.
A kis fizetésű professzor meg azért jajong: kevés a jövedelmem, új kiadásokat
nem vásárolhatok foghíjas állványaimra.
Kevés iskolának van könyvtára. Inkább azokat dicséri a közvélemény, ahol
computerekkel szerelték föl az osztályokat. Hisz fontos, hogy a mai gyerek
használni tudja a jövő gépeit, mert a holnap rájuk épül. Hosszú szellemi műveleteknek percek alatt birtokába juthat.
De a mindenkori kultúra és minősége, a tej föle, a kiugrás az átlagból, az elit
nívón maradása mindig is a könyveknek köszönhető. Költőknek, fantáziadús fogalmazóknak, kiknek szívük is adatott hozzá.
Az alkotás messze több, mint a raktárból gombnyomásra előálló szövegkészlet. A régi suszter lábra méretezve dolgozott, a gyári, ha szép is, csak tömegáru.
A billentyűk halmaza csak összerak, töredékesen fölszedi a szükségeset, míg a
szabad, esetleg szabálytalan kompozíció önálló, meghökkentő, elbűvölő mű.
Kórházak
elsuhant eseteiből micsoda gyűjteményt hozhatna össze a kórházlelkész. Idegtépő, hajmeresztő okulásokkal. A harmincadik oldalnál azonban fáradtan tolnánk odébb megfigyeléseit. A kín is egyhangúvá válhat. A változatosság gyönyörködtet - tanítja az ólatin közmondás. Vidám és tragikus egymás mellé téve
fokozzák a hatást. A só magában ehetetlen, de oldva ízt ad a levesnek.
Vissza