Vincent Van Gogh 1853-1890

Előszó

Vincent van Gogh vereséget szenvedett mindenben, amit kortársai fontosnak tartottak. Képtelen volt családot alapítani, nem tudott gondoskodni megélhetéséről, még barátságait megőriznie sem sikerült. Csak festményeiben talált módot arra, hogy a rendről alkotott fogalmát szembeszegezze a létét körülvevő kaotikus valósággal. Művészete ugyanis a rendteremtés kísérlete egy olyan világ ellenében, amellyel nem tudott dűlőre jutni. A világ megfejthetetlenségével kíméletlen, elméletileg is megalapozott művészeti kritikát állított szembe, idegenségére finoman kiegyensúlyozott pátosszal felelt, szüntelen nyüzsgésével pedig magányos vitalitását állította szembe. Nem akart elmenekülni a valóság elől, de szenvedni sem akart tőle, hanem megpróbálta megismerni, megérteni és megörökíteni. így sikerült a korábban oly ellenséges világot mégiscsak a sajátjaként elfogadnia.
Művészetét csak halála után ismerték el. A polgárság, amelynek értékrendje egész életében taszította, a „zsenialitás" bűvszavának igézetében talált utat hozzá és művészetéhez. Az egykor elutasított Vincent hős lett, annak eredményeként, hogy a művészet a látszat szebb világaként nyert polgárjogot. A korábban évszázadokon át a társadalom peremére kényszerült művészet eszménnyé válásával a kívülálló van Gogh jelentékeny személyiséggé válhatott. Megtestesítője lett a világgal való elégedetlenségnek, amely alkalmanként a nyárspolgáron is erőt vesz. A modern világ szívesen kacérkodik a magányos, félreismert művész ideájával. Van Gogh ezt oly tökéletesen testesítette meg, hogy az avantgárd egyik első mártírjává lehetett.
Theodorus van Gogh protestáns lelkész első fia halva született. Pontosan egy évre rá, 1853. március 30-án felesége, Anna Cornelia van Gogh ismét gyermeket hozott a világra; kételyek közepette, életéért aggódva ugyanarra a névre keresztelték, mint az első fiút, ő is a Vincent Willem nevet kapta. Életét eszmélésének pillanatától kétségek árnyékolták be. Vincent alapvető élménye mindig is a kudarc volt, és az is maradt. A Hollandiában, s a családjában szintén nagy hagyománynak örvendő műkereskedelemben próbált pályát találni, de karrierjének elbocsátás vetett véget. Ezután a teológiával próbálkozott, amely annyira igénybe vette, hogy alig egy év elteltével félbeszakította tanulmányait. Majd kisegítő tanárként s laikus lelkészként próbált szerencsét a belgiumi Borinage bányavidékén, elviselhetetlen nyomorban tengődő szénbányászok között. A társadalmi nyomor poklában mélyreható élményeket szerzett, ám megélhetést nem; szűkös jövedelmét is hamarosan megvonták tőle. Ettől kezdve egy életen át négy évvel fiatalabb öccse, Theo anyagi támogatására szorult. Mindvégig szégyen gyötörte ezért, s félelem, hogy a létét biztosító adományok egyszer elmaradnak. Magánélete is boldogtalan volt; életét sosem szépítették meg a nők, reménytelenül próbált társra találni. Vissza